A metaltörténelem nagykönyvében külön fejezet szólhatna meg nem értett zsenikről, jobb sorsra érdemes csapatokról, melyek között az amerikai Armored Saint minden bizonnyal a legelőkelőbb és legszomorúbb helyet foglalná el. Örök rejtély marad már, hogy miért nem lettek világsztárok, mi nem sikerült náluk, ami másoknál igen, mit rontottak el és miért, no meg egyáltalán: van-e igazság a Földön? Mindannyian tudjuk persze, hogy nincs, ezt a játékot nem arra játsszák. Ma már ennek természetesen nincs különösebb jelentősége, és kötve hiszem, hogy a bandatagok - így, bőven az ötvenen túl - éjjel-nappal ezen morfondíroznának. De azért elég rendesen el lehet tűnődni a minőség és a népszerűség összefüggéseiről, különösen, ha a bandának a június 2-án a Metal Blade gondozásában megjelent hetedik soralbumát hallgatjuk.
Miközben az amerikai heavy metal színtér a nyolcvanas években sorra termelte ki a legnagyobb szupersztárokat, akik tízmilliós eladásokkal és a "haverok, buli, Fanta" szentháromság csúcsra járatásával töltötték el ifjúságuk legszebb napjait (és ha sikerült, túl is élték), az Armored Saint története tele van ki nem használt lehetőségekkel, rossz döntésekkel, feloszlásokkal és újjáalakulásokkal, miközben zenéjük mindvégig kimagaslott a hasonszőrű csapatok produkciója közül. John Bush énekes és Joey Vera basszusgitáros az Anthrax-ban töltött el bérzenész státuszban hosszú-hosszú éveket, Vera közben a Fates Warning-ban is megfordult, de tulajdonképpen a zenekar felállása 1982 óta változatlan maradt (nem számítva természetesen Dave Prichard gitáros tragikusan fiatalon bekövetkezett halálát 1990-ben).
A banda kétszer tette magát takaréklángra, átmenetileg bele-beletörődve a kereskedelmi sikertelenségbe. Ma már csak hobbiból zenélnek és készítenek lemezeket, illetve koncertezni is csak leginkább fesztiválok keretében szoktak, feltehetőleg fix gázsiért, ahol nem áll fenn a pénzügyi bukás veszélye, mint egy klubturné esetében. Ha tetszik, nem kergetik már azokat az álmokat, melyeknek a beteljesülése végig az orruk előtt volt a nyolcvanas években.
Hét stúdiólemez harminchárom év alatt: mindennél jobban mutatja ez a töredezett pályát. A mostani korong öt évvel a korrekt, de nem igazán átütő erejű "La Raza" után érkezett és stílszerűen mondva kottázni lehetne a különbséget. Az Armored Saint olyan felszabadultan játszik, mintha egy igáslóról hirtelen lekötötték volna a terhét és kicsapták volna a mezőre. Kilenc dal bő ötven percben: üresjáratnak se híre, se hamva, tökéletesen kiérlelt nóták sorakoznak itt végig, hibátlan hangzással és a megszokott világklasszis hangszeres teljesítménnyel megtámogatva.
Érdekes észrevenni, hogy John Bush hangjában megjelenik Bruce Dickinson hatása, jó példák erre a Mess és a With A Full Head Of Steam című nóták (az utóbbi a brit mester szólóalbumaira is ráfért volna). Az Iron Maiden hangulata, megoldásai többször is visszaköszönnek a lemezen, de ezek igazából csak áthallások, hasonlóságok, szó sincs másolásról, az amerikaiak esetében ez nem férne bele a zenei alapállásba. A korong még egy balladának nem igazán nevezhető, szinte Pink Floyd-szerű lassabb tételt is tartalmaz (Dive), mely tovább színesíti az egyébként is igen változatos lemezt.
Az Armored Saint azt a fajta igazi amerikai dallamos power metalt játssza, mely a zenei megközelítésében tökéletes ellentéte a jórészt a német schlägermuzsika által meghatározott európai tradicionális heavy metalnak. Nyoma sincs itt giccses, szimfonikus varázslattal elővezetett musicales, filmzenés operacsodáknak, van viszont kegyetlenül fifikás riffelés, tökéletesre hegyezett dalszerzői teljesítmény és John Bush személyében egy olyan énekes, aki a hangjával, dallamaival teljesen egyedivé tudja tenni a banda nótáit.
Az amerikaiak zenéjében mindaz sűrítve megjelenik, ami miatt a nyolcvanas években vagy a kilencvenes évek elején egyszerűen iszonyúan menő dolog volt a rockzene. Énekelhető, memorizálható dalok, értelmes mondanivaló, intelligens és színvonalas produkció minden tekintetben: az "Operation: Mindcrime"-korszakos Queensrÿche vagy a Fates Warning volt ilyen anno.
Ami külön tetszik, hogy az Armored Saint mindemellett kifejezetten metalbanda maradt: gyakran bukkannak fel a zenéjükben a műfaj szinte kötelező elemei, mint például ikergitáros betétek, teljesen hagyományos, de kegyetlenül hangulatos szólók. A csapat ragaszkodik a klasszikus dalszerkezethez: verze, refrén, bridge, minden a helyén van, de semmi sem hat unalmasként, mivel a dallamok egyszerűen zseniálisak, miattuk tűnik újszerűnek minden nóta.
Aki tehát megcsömörlött már a mostanában divatos experimentális, extrém muzsikától és idegenkedik a gyakran öncélúnak tetsző zenei kísérletezgetéstől, no meg a stíluskeveredéstől, és szívesen hallgatna valami jóféle, karcos, de mégis dallamos, azonban korántsem retro metalt, annak az Armored Saint idén bizony leszállította az év albumát.
9,5/10
