Ahogy a Tenacious D nevű paródia rockzenekar The Metal című nótájában is elhangzik, a metal műfaját sokan és sokszor akarták már eltaposni: jött az újhullám, a punk, a grunge, no meg az alternatív, de ezek bizony mind-mind beleálltak a földbe, a heavy metal pedig ma is itt van velünk, él és ... nos, virulni azért nem igazán virul, hanem bezárta magát a négy fal közé és egyre inkább a törzsrajongóinak zenél. Hihetetlen, de talán a heavy metal az egyetlen műfaj, ahol nem hogy kiröhögik, de sokkal inkább tisztelettel fejet hajtanak az olyan zenekarok előtt, melyek negyven-ötven évvel ezelőtti stílusokat és azok előadóit másolják le hangjegyről hangjegyre. Képzeljük el ezt bármelyik másik színtéren: ha ma egy popsztár a The Carpenters megjelenését és zenei világát felhasználva lépne ki a világ elé, komplett idiótáknak néznék őket. A német Eisenhauer nevű formáció esztétikájában is a múltból merít, és "Horse Of Hell" című EP-jük akár 1982-ben is megjelenhetett volna: hogy ez aztán előny vagy hátrány-e, azt döntse el a kedves olvasó.
A bajor kvartett 2007-ben alakult, 2013-ban jelent meg első soralbumuk "Never Surrender" címmel, majd 2015 végén hozták ki a jelen recenzió tárgyát képező négyszámos EP-jüket, melyen az első lemezről átmentett és újonnan írt nóták szerepelnek. Az anyag nem rövid, körülbelül huszonöt perces, tehát az egyes tételek játékideje egyenként hat perc körül mozog. A csapat választott stílusa pedig az alig középtempós, inkább cammogós, mintsem galoppozós hagyományos heavy metal, annak is a történetmesélős, kisepikai változata, amolyan Grand Magus módra.
Az Iron Maiden neve ugorhat be, annak is a korai korszaka: a címadó Horse Of Hell néhány gitármenete, dallamszerkezete egyértelműen utal vissza a NWOBHM kezdeteire. A korong legerősebb szerzeménye is ez: itt tényleg sikerül a zenekarnak öt és fél percben egy komplett zenei utazást megtenni, jó gitár- és énekdallamokkal.
A zenekart hallgatva a legnagyobb meglepetés Christian Wagner énekhangja. Drámai baritonjának érdekes hangszíne van, melyben Billy Idol, valamint James Hetfield manírjait, dallamfordulatait is felismerhetjük. Valami furcsa, egyedi ízt kölcsönöz a daloknak: sokszor éreztem azt, hogy előadásmódja nüansznyira van csak a paródiától. Talán túlzottan is a fentebb említett két úriember hatása érvényesül nála: mindenképpen szerencsésebb lenne, ha nagyobb mértékben támaszkodna természetes stílusára és hangjára, mert így - főleg a sorvégi, rendszeresen előforduló torokmélyi yeaah-k alkalmával - sokszor igen mesterkéltnek tűnik a dolog.
A hangszeres szekció becsülettel helyt áll, de a négy szerzemény közül csak az első kettő szolgál érdekességgel, a Never Surrender és az Eisenhauer sajnos tucatnóta. Nem lenne korrekt dolog egy underground csapat esetében a megszólalás hiányosságait felhánytorgatni: a bajorok EP-je nagyon is korrektül szól, de pontosan az hiányzik belőle, ami kiemelhetné az átlaganyagok közül, mégpedig a dög, a dinamizmus. Valahogy olyan érzésem volt, mintha kényszerből vették volna fel a dalokat: a lendület, az elsöprő bizonyítani vágyás nyomait sem találtam.
Összességében nincs semmi gond a "Horse Of Hell" EP-vel: a műfaj szeretete süt a dalokból, de valahogy nem sikerült kitörnie a szokásos keretek közül a német brigádnak. Korrekt underground kiadvány, két jó nótával (Sail My Soul és Horse Of Hell): bizony fel kell kötniük a felkötnivalót, ha szélesebb közönség elé szeretnének lépni.
6,5/10
