Ha valaki figyelemmel követi a metal színtér lemezmegjelenéseit és történéseit, az könnyen megállapíthatja, hogy iszonyatos túltermelés folyik a black metal stíluson belül. Egyrészt százasával alakulnak a (főleg amerikai) post-black metal csapatok, melyek az aktuális trendre felülve szakmányban gyártják a shoegaze és a nordikus vonal kereszteződéséből eredő, de sajnos valódi megújulást vagy értéket ritkán teremtő zenéjüket. A másik irány a "vissza a gyökerekhez" megközelítés, melynek "true black" hirdetői viszont a ló túloldalára esve havonta hoznak ki egy háromszámos demót, mely a pokol - és általában a tehetős szülők pincéjének - legmélyebb bugyraiból bugyborékol elő, lehetőleg egy négysávos magnóval és egy varrógép/ipari lángvágó kombóval felvéve. Valódi, minőségi, de mégis hallgatható és előremutató black metalt nagyon kevés csapat képes már készíteni, de a svéd Rimfrost, melynek harmadik soralbuma március 25-én érkezik a Non Serviam Records gondozásában, pontosan ilyen.
A svéd Rimfrost még 2002-ben alakult pár tizennégy-tizenöt éves srác alkalmi hobbijaként, mely az évek során igen hamar formálódott át profi harci gépezetté. Pár demót és több évi kitartó gyakorlást követően a Metal Blade kiadóhoz szerződtek, de üzleti nézeteltérések miatt hamar megváltak egymástól. A második album már a francia Season Of Mist gondozásában jelent meg, de a basszusgitáros poszton történt állandó tagcserék miatt a banda többször került tetszhalott állapotba.
Hravn Decmiester énekes-gitáros és Throllv Väeshiin dobos tekinthető a banda magjának, akik az alapítás óta felelnek a zenei irányvonalért, mely nem más, mint alapvetően a riffelős, hangulatos, Immortalt idéző black metal és a skandináv dallamos death metal keverékeként írható le. Itt nem nagyon találunk szélsebes blastbeateket vagy tremolós gitárőrléseket, Decmiester hangja után is inkább ugrik be az Amon Amarth, mint a korai Dimmu Borgir. Középtempós, helyenként heavy metalos zúzások érkeznek, igazi bólogatós döngölések sorjáznak egymás után.
Ha jellemezném kellene a "Rimfrost" korongot, akkor egy abszolút befogadható, kifejezetten dallamos igazi metal albumként írnám le, mindenféle további besorolás nélkül. Érdekes, hogy a lemez úgy marad teljesen emészthető a fősodorbeli metal hallgató számára, hogy nem kell a jól bevett sablonokat (operás női ének, álszimfonikus zenekari betétek, halálhörgés, szélsüvítés, stb.) bevetniük. Egyszerűen a gitártémák és -riffek viszik előre a nótákat, mondhatni a Rimfrost a black metal Accept-je.
Nyolc dal sorakozik majd' ötven percben, tehát látszik, hogy a szerzemények kifejtősek, körbejárósak, de szerencsére a svédek egyszer sem esnek a monotonitás bűnébe. Mindegyik tétel többszörös hangulati váltást tartalmaz, gyönyörű atmoszferikus, akusztikus elszállásokkal, melyre a legjobb példa a nyitó, epikus As The Silver Curtain Closes című daluk, itt zanzásítva megtalálhatjuk az egész album fentiekben leírt minden erényét.
Az egész lemez megszólalása példaértékű: a hangzás olyan, mintha nagykiadós költségkeret állt volna a zenekar mögött, mert kristálytisztán és telten szól minden hangszer és hang, az arányos, de a kellően kiemelt basszus miatt erőteljes a produkció. Bevallom, én a black metalt egyedül a zenéért szeretem, nem érdekel a mögötte meglévő semmilyen ideológia és külsőség: a muzsikában rejlő hangulat tud rabul ejteni, ehhez pedig elengedhetetlen feltétel a kellemes, dinamikus és tiszta hangzás. Nem tudok mit kezdeni a garázsmély csörömpölésekkel, a porszívószerű gitárokkal és a három helyiséggel arrébb levő szobából átszűrődő károgással. Szerencsére a svédek is hasonló felfogással dolgoznak, így egy nagyon is bitangul megszólaló korongot tettek most elénk.
Egyetlen fenntartásom van a lemezzel szemben, ez pedig a záró és egyébként rendkívül hangulatos Frostlaid Skies című dal. A szerzemény hibátlan, de itt én túlságosan kézzelfoghatónak éreztem az Immortal hatását, az egészséges szintet meghaladó mértékben, mind a gitártémák, mind pedig az ének terén. Nincs ezzel gond, a norvégok nekem is az egyik kedvenc bandám voltak a botrányos kettéválásukat megelőzően, és ismétlem, a szám is rendkívül hangulatos, de úgy érzem, hogy itt a tiszteletadás talán túlment a szokásos szinten, amit hibának érzek.
Ezzel együtt is a svéd Rimfrost végre egy olyan black metal albumot készített, melyet azok a rockrajongók is imádni fognak, akik pedig mindeddig idegenkedtek, netán óvakodtak a stílustól. Dallamokkal és zúzással teli, igazi bólogatós metallemez, kompromisszumok nélkül!
9/10
