Általában hamar (na jó, évek hosszú sorát követően) elérkezik az idő, amikor egy megszállott zenerajongó (legyen szó akár könnyű-, akár komolyzenéről) az ismertebb zenekaroktól, szerzőktől már minden létező darabot megvásárolt többféle hanghordozón és előadásban. Amikor a kilencedik verzióban veszi meg valaki a IX. szimfóniát, Vivaldi Négy évszak című versenyműsorozatát vagy éppen a Pink Floyd 1973-as mesterművét, akkor bizony már elfogy a lelkesedés. Unottan pörgetik ilyenkor a gyűjtők a lemezboltok polcain található tételeket, vállukat vonogatva nézegetik a portékát. Nos, ekkor szokott a Pop, csajok, satöbbi című filmből ismerős, a szenzációs Jack Black által alakított sznob bolti eladó hozzánk lépni és szemrehányóan kérdezi meg a reményvesztett vásárlótól, hogy hogy a fenébe nem ismeri a XVIII. századi barokk zeneszerző-óriást, a szváziföldi Nyakuko Katangát, akinek teljes életműve megjelent az ecuadori Ecxelense kiadó díszdobozos vinyl-verziójában potom harminc rongyért. A kulcsszó: kismesterek. Róluk lesz szó az alábbiakban.
Bálint Aladár, a Nyugat című irodalmi folyóirat XX. század eleji műkritikusának definíciója szerint: "Egyes nagyobb bolygók mellett mint mellékes, másodrangú csillagcsoportok lézengenek ezek a kismesterek időtlen időkig. Személyiségük elhalványul ebben a csoportosításban, és törekvéseik, eredményeik különbözőségeit, művészetük tiszta képét csak bizonyos átértékelő periódusokban nyerik esetleg vissza. Nehéz munka most már kiemelni bármelyiküket a kismesterek üstjéből, nemcsak szakemberek, hanem már jobb értesültségű amatőrök számára ismertté tenni, előléptetni őket, új veretet adni nevüknek."
A kismesterek egy adott művészeti korszak és terület alig vagy kevéssé ismert művészei, akik a szcéna két-három, világszerte rajongott óriásának árnyékában meghúzódva, általában azok stílusát, megoldásait követve (rosszabb esetben másolva) alkotnak, tisztes iparosmester módjára és színvonalán. Emléküket rendszerint egy-egy emléktábla, városi könyvtárban egy terem, netalán az általános iskola versmondóversenyének elnevezése őrzi és számon tartja őket a helytörténeti szakkörök általában nyugdíjaskorú törzsközönsége. A meghökkentő azonban, hogy gyakran teljesítményük alig marad el minőségben a nagyokétól, és az ember álmélkodva töpreng el azon, hogy vajon miért maradt ismeretlen az adott mű. Személyes sorsok, vakszerencse, irigység, mások törtetése, lustaság, mind közrejátszhat ebben.
E hosszas kanyar után térjünk vissza a német power/heavy csapat, a több mint két évtizede itt küzdő Mob Rules nyolcadik albumához, mely "Tales From Beyond" címmel jelent meg az SPV/Steamhammer gondozásában március 18-án. Dallamos és progresszív metalnak hirdeti magát a banda: nos, dallamokkal tényleg minden másodpercben találkozhatunk itt, progresszivitással viszont egyáltalán nem.
Már az első tétel első hangjánál kiugrik a nyúl a bokorból: itt valami olyasmivel van dolgunk, amit a derék századfordulós magyar műkritikus minden bizonnyal az alkotás folyamatában beálló, véletlennek nem, tudatosnak viszont annál inkább nevezhető csillagászati együttállásnak nevezne. Magyarán: a Mob Rules heveny ájronmédentitiszben szenved, minden bizonnyal a betegség lefolyásának végső, gyógyíthatatlan szakaszában.
Még az is pontosan, szinte évre beazonosítható, hogy a németek a legendás brit banda mely korszakában mélyedtek el túlságos buzgalommal: ez pedig az 1999-es kvázi-újjáalakulást követő epikusabb, triolásabb, progresszívabb éra. Az ekkor készült lemezek ismert fordulatai, témái, dallammenetei köszönnek vissza szinte minden Mob Rules dalban, ahol meg nem, ott ki-ki ízlésének megfelelően üdvözölheti a Helloween-féle teuton power/dallamos metal alapsémáit. A legtenyérviszketősebb tétel a nyitó Dykemaster's Tale: ha nem lennék lusta ehhez, akkor kibogarásznám, hogy konkrétan melyik Maiden-nótát játszották fel újra a derék germánok.
A Mob Rules azokhoz a kismesterekhez tartozik, akiknél (ismét Bálint Aladár szavaival) "biztos kéz, jó iskola, alapos tudás, fegyelmezettség" mind jelen van. Elég meghallgatni a gitárszólókat vagy a többi hangszeres teljesítményt: nem lehet belekötni az előadásmódba. Az egyetlen fekete pont Klaus Dirks énekes Autotune programmal széteffektezett magasaiért jár: ez szerintem konkrétan elfogadhatatlan, remélem, hogy mindenkit ugyanúgy zavar ez, mint jelen sorok íróját.
Azt hiszem, az ilyen hozzáállással rendelkező csapatok tulajdonképpen tribute vagy cover-bandák: csak valahogy jobban hangzik és jobban el is adhatóbb, ha azt mondjuk magunkról, hogy brit/kelta hatásokkal teli, egyedien újszerű power metal, mint bemutatni magunkat Ferro Virgin Bandként egy dortmundi rockkocsma pultosának a szombat esti fellépés reményében. Én csak azon csodálkozom, hogy huszonkét éven át ezt el lehet játszani, márpedig a németeknek sikerült.
5/10
