Az ózdiak után a komáromi Vesztegzár következett. Már javában zúztak a kisszínpadon, mire a közönség egy része átért a nagyszínpadtól. Hasonló thrash metalt játszanak, mint az előző zenekar, de az énektémák valamivel károgósabbra sikerültek. Ők is hasonló feladatot láttak el, mint az ózdi társaik, csak nekik a kisszínpad valamivel kisebb közönségét kellett tűzbe hozniuk ugyanúgy nagyjából fél óra alatt.
Ismét a nagyszínpadon volt a sor, az Ektomorf következett. Egy megosztó zenekar, egy megosztó frontemberrel az élén, akadnak rajongóik és utálóik is bőségesen. Magyarországon nem kedvelik őket igazán, de külföldön igencsak népszerűek, tekintve, hogy most végeztek a tavaly megjelent "Aggressor" lemezük amerikai turnéjával (lemezkritika itt). A közönséget is sikerült megosztaniuk, egy kicsit kilógtak a nyolc húros gitárjaikkal (melyek helyett megfelelt volna egy hathúros is) és az erősen Soulfly-inspirálta, Sepulturás beütésű groove metaljukkal a klasszikus thrash metal bandák közül. Ez néhány vérbeli thrash metal arcnak szúrhatta a szemét, ők vagy kihagyták az Ektomorfot és később érkeztek meg, vagy félrehúzódtak, és messzebbről hallgatták, várva a következő zenekart. Ennek ellenére is akadt közönség a színpad előtt nagy számmal, akik nagyon jól érezték magukat. Végigugrálták Zotyáékkal a koncertet, a srácok a színpadon, a rajongók a színpad előtt, itt már kialakult a moshpit is, ami, talán csak a kevesebb ember miatt, az előző két zenekarnál hiányzott. Az Ektomorf dühből fakadó elképesztő energiája a közönségre is átragadt.
„K....a jó” – ordította a mikrofonba nem egyszer Farkas Zotya, aki nem átallott a színpadról beszólni az ellenségeinek, és minden f...szfejnek a Fuck You All című nótát küldeni. A dallista kellően változatosra sikeredett, az új dalokkal a középpontban. A Holocaustot már a közönséggel énekeltették, és előkerült az Evil By Nature is, aminek felvételénél maga George „Corpsegrinder” Fisher működött közre. Az ő jelenléte sokat dobott volna a dalon, mert Zotya sajnos nem tudta visszaadni élőben a Cannibal Corpse frontemberének jellegzetes mély hörgéseit. Az egy óra folyamán persze játszottak régebbi dalokat is, például a fent már említett Fuck You Allt, az Outcastot vagy a Gypsy-t. Elhangzott a Testvérdal is, ha már Magyarországon is fellépnek a srácok, a koncertet pedig a Black Flaggel zárták.
Ha az Ektomorf picit kilógott a repertoárból, akkor mit mondjunk a Christian Epidemicre? Aki ismeri az idén 20 éves zenekart, az tudhatja, hogy ők inkább a szimfonikus death/black metalban utaznak, bár állításuk szerint a zenéjük tartalmaz thrash metalos elemeket, amihez kétség sem férhet. A lábatlani zenekar kicsit késve kezdett, így volt ideje átérni az Ektomorfról minden érdeklődőnek. Egy rövid intro után bele is vágtak a sűrűjébe: rövid idő, negyven perc állt rendelkezésükre, ám ekkor ők még nem sejtették, hogy a koncert negyven percnél jóval kevesebb lesz.
Történt ugyanis, hogy az Ezer Harang és a Szellemből Hússá című új dal után megjelent a technika ördöge, és elment az áram. Hát, de milyen ördög az, aki nem szereti a black metalt, kérdem én. A közönség percekig tanácstalanul állt a kisszínpad előtt, nem tudva, hogy mi történt. Csak azt lehetett látni a színpadon, hogy a zenekar tagjai is állnak, miközben pár úriember a színpad szélén található dobozban matat valamit. Eközben a közönség kicsit megfogyatkozott, de a kemény mag továbbra is ottmaradt, és az Epidemic nevet kántálta. Kitartásukat kisebb siker koronázta, az áram visszajött a Háttal Mekkának nóta nagyjából háromnegyedéig, de utána megint elszállt. Kis öröm az ürömben, hogy legalább egy picit sem maradtak le a Moby Dickről.
Kár is lett volna lemaradni, mert igencsak jól sikerült a Moby Dick fellépése. Úgy záporoztak a klasszikusok, mintha csak egy bokszoló sorozott volna meg mindenkit. Egy Mennyből az angyal és egy Ámen, hogy megtörje a kettős fedezéket, és utána jöttek a bombák, Happy End, Kiképzés, Beteg a föld, Fejfa helyett. Mindegyik tisztán ült a közönség testén, esélyük nem volt a védekezésre, nem mintha bármennyire is akartak volna, hiszen azért mentek oda, hogy szétveressék magukat.
Óriási energiák szabadultak fel. Fejrázó és éneklő thrasherek mindenütt. A zenekar nem szórakozott és nem húzta az időt. Smici pár szót idézett a soron következő nótából, esetleg egy rövid kommentárt fűzött hozzá, és véget ért a szünet, megszólalt a gong és indult a következő menet. A Moby Dick nevű pofozógép megállíthatatlan volt, belassítás és szünet nélkül, egy órán keresztül püfölte és kalapálta a hallgatóságot, miközben a fáradtságnak jelét sem mutatta. Tapasztalt, vén rókák ők, több mint harminc éve nyomják az ipart, beosztották az erejüket, a meccs vége felé sem fáradtak el. Sőt még maradt pár olyan dobásuk, mint a Gazember, a Körhinta, az Ugass, kutya és a Keresztes vitéz. Mind ökölnyi thrash-himnuszokként csapódtak a nagyérdemű arcába, kiütéssel megnyerve a felvezető mérkőzést a Fehér Bálnának.
Mielőtt az este szenzációja elfoglalta volna az őt megillető helyét a nagyszínpadon,a Kreatorhoz hasonlóan német Mantar még alaposan felszántotta a kisszínpadot. Már játszottak, amikor a Moby Dicknek vége lett, és nem akármilyen látvány fogadta az onnan a színpadhoz érkezőket. Két félmeztelen férfi zajongott a színpadon, az egyik az oldalt kifordított dobszerkón tolta, a másik pedig a gitáros volt, aki vele szemben egy agyontorzított hathúros gitárt nyüstölt, néha pengetővel, néha pedig ujjal játszott rajta.
A srácok sludge metalt játszottak, néhol punkos, néhol doomos hatásokkal, de néha nem álltak túlságosan távol a black metaltól sem. Sötétebb, komorabb stílus volt ez, nagyobb befogadói figyelmet igényelt a korábbi fellépőkhöz képest. Nem való ez a zene mindenkinek, érthető hát, hogy miért nem nyomorogtak és tolongtak a kisszínpad előtt. Ugyanakkor azt a kevés embert, akik kíváncsiak voltak a Mantarra, nagyon megmozgatta a zene, és hamar családias hangulatúvá vált a koncert. Inkább érezhette magát az ember egy dohos pincében tartott underground klubbuliban, mint a Barba Negra Track szabadtéri színpadánál. A szőke énekes meg is köszönte a kis csapatnyi metalosnak a részvételt, mikor a buli vége felé végignézett a Kreator koncert közeledésével egyre csökkenő közönségen. Ezen a pár mondaton kívül nem sokat beszélt, néha bekonferálta a következő szám címét, megemlítette az idén megjelent albumukat, és ennyi, de az ilyen zenéhez nem is kell duma.
A Kreator nem sok időt hagyott feldolgozni a Mantaron hallottakat, ugyanis pillanatokon belül rákezdtek a nagyszínpadon. Nem akármilyen kezdést produkáltak, egyből letépték az arcokat az Enemy of Goddal. Feltűnt viszont, hogy mintha halkabb lett volna az előző zenekaroknál, lehet a Mantar volt túl hangos, de az is lehet, hogy ez a hangosítás hibája volt. A későbbiekben talán javult egy picikét, azonban valószínűbb, hogy csak a fülem szokta meg. Ezt az apró kis gikszert leszámítva remekelt a színpadon Mille és csapata.
Nem akármilyen dallistát válogattak össze, régi klasszikusok (Endless Pain, Extreme Aggression, Terrible Certainty), újabb kedvencek (Hordes of Chaos, War Curse, Suicide Terrorist, Violent Revolution) és a legutóbbi "Phantom Antichrist" album dalai (Phantom Antichrist, Civilization Collapse) közül is előkerült pár nóta, de például elfért volna nyugodtan egy Coma of Souls is a játszott dalok között. Nem kell azért telhetetlennek lenni, elvileg így is többet játszottak, mint amennyit fesztiválokon szoktak. Látványilag is nagyon odatették magukat, nem spóroltak a füstgéppel, és minden egyes kiejtett „fire” szócskánál irdatlan nagy lángnyelvek csaptak a magasba (a színpad is megpörkölődött kicsit, de a koncert nem állt le, és a tüzet oltó srác, sem zavartatta különösebben magát). Nem hiába, az a harminc év tapasztalat, az igencsak meglátszott, Mille rutinosan bánt a közönséggel, bár a hallásával már igencsak nagy baj lehet, ha háromszor ismételtette el velünk az „It’s time to raise my flag of hate” mondatot, miközben vadul lengette az általa emlegetett zászlót. A koncertet végül a Flag of Hate, és a Betrayer párosával zárták.
A képekért köszönet a PP LIVE Photonak és a PZsP Photographynak.
