Annyit beszéltünk már arról, hogy a fiatal, újgenerációs thrash vagy éppen death csapatokból hiányzik az energia, az átütőerő és a mai napig lekörözik őket a régi nagyok friss anyagai, hogy azt már mi is unjuk. Erre teljesen véletlenül beleakadok egy feltörekvő finn bandába, akik mindenféle mögöttes mondanivaló, felépített poszt-apokaliptikus háttérvilág vagy a rockzene megmentésének szándéka nélkül egyszerűen csak legyalulták az arcomat. Az Inverse Records még október 21-én jelentette meg a Soulwound második albumát "No Peace" címmel és esetükben ez a cím tökéletes leírása és összefoglalója a mintegy negyvenperces tartalomnak: kíméletlen death/thrash darálást, eszement gitárszólókat és csúcsra járatott agressziót kapunk rendkívül szórakoztató formában.
Igazi ritkaság, ha három testvér játszik egy csapatban, márpedig a Soulwound soraiban a Huusari-trió tagjai (Niko, Mikko gitáron és Janne a dobokon) aprítja az aprítanivalót. Nem mai csapatról van persze szó: a kétezres évek közepén indították pályájukat a szokásoknak megfelelően, azaz demók, tagcserék, a saját stílus kialakítása állt a középpontban az első időszakban. Elég sokára stabilizálódott a felállásuk, köszönhetően legfőképpen Arto Jauho énekes érkezésének. 2013-ban jelent meg a bemutatkozó albumuk "Seeing Red" címmel, de részben a választott agresszív és a legkevésbé sem rádióbarát zenéjük, részben pedig az elképesztő túltermelés miatt a szekér nem igazán indult be.
A kiadó promóanyagában szereplő stílusmegjelölés (thrash metal) eléggé megtévesztő. A kicsit fárasztó és felesleges, beszéddel kísért bevezető introtétel után a Hurt Me Plenty egy igazi régisulis death metal nóta, jóféle szólókkal. Ebben a dalban azonnal beleütközünk a csapat egyik erősségébe, mégpedig Arto Jauho kegyetlenül dinamikus, brutális és rendkívül sokszínű teljesítményébe. Pincemély death hörgés, thrashes, rekedt üvöltözés, de még a metalcore jellegű adrenalinlöketek sem állnak tőle távol: ha akarnánk, sem tudnánk unatkozni. A sorrendben következő nóta, az Altars Of Skin már egy hagyományosabb thrash-gránát, némileg Slayer-ízű riffekkel, de a szólómunka ismét kiváló.
A színvonal a továbbiakban sem csökken: érkeznek szépen a hihetetlenül agresszív módon elővezetett szerzemények, melyekben mindig van pont annyi rafinéria, ötlet, váratlan megoldás, hogy kiemelkedjen az átlagból (mert versenytársakban, konkurenciában nincs híján a mezőny, tulajdonképpen naponta alakulnak a régi nagyokat általában hangról hangra másoló fiatal csapatok, hogy aztán ugyanolyan gyorsan tűnjenek el a süllyesztőben).
Persze a Soulwound nem találta fel a meleg vizet: ha valaki már évtizedek óta kedveli és hallgatja a fentiekben említett stílusokat, ceruzával és jegyzettömbbel a kezében szépen végigelemezhetné az egész albumot, hivatkozási pontokat, referenciákat keresve. Természetesen kevés ennél kínkeservesebb módját tudom elképzelni a zenehallgatásnak: mindazonáltal én is három-négy csapatot ki tudnék emelni a már jelzett Slayer mellett. Szerencsére a finnek beengednek némi friss levegőt is (lásd például a Wasteland középrészén érkező breakdownt), így korántsem érezzük a naftalinszagot, ami pedig oly sokszor teszi kifejezetten bosszantóvá a fiatal thrashbandák produkcióit.
Egyedül kicsit a szövegvilágot meg a számcímeket érzem kissé (na jó, nagyon) sablonosnak (Bűn és bűnhődés, Gyűlöletbeszéd, Egyedül mindenki ellen, stb.): értem én, hogy a hagyományok köteleznek, de ez mégsem zárja ki a klisémentes, elgondolkodtató dalszövegek lehetőségét és megírását.
Az album jól szól: kellően súlyos, kiegyensúlyozott (a dobok talán kicsit túlságosan ki vannak emelve a mixben), egyszóval ez egy kerek anyag, melynek egyetlen célja a felesleges adrenalin levezetése negyven percben, megállás és szusszanás nélkül. Nincs felesleges túlbonyolítás, vannak viszont death metalos hangulatok és szólók, metronóm pontosságú ritmusszekció és egy frontember, aki szinte kiugrik a hangfalakból, hogy összeérjen a homloka a hallgatóéval és úgy üvöltse bele az arcába a mondanivalóját. A végére a záró Damned szólójának képében még némi melodikus levezetést is kapunk (ha ilyesmiről egyáltalán beszélhetünk a finnek kapcsán), így hiányérzetünk sem marad.
A Soulwound az a csapat, amelyik a harmadik-negyedik albumával törhetne be a nemzetközi mezőnybe, ha a kiadó és egy komoly ügynökség rendesen mögé állna. Saját pénzből ezt képtelenség megvalósítani, a színtér professzionális szereplői pedig alig hajlandóak befektetni kezdő, feltörekvő zenekarokba. Drukkolok nekik.
8/10
