Van ok - sajnos nem is kevés - hogy akár még a legjóhiszeműbb rockrajongó is elveszítse kedvenc műfajába vetett bizodalmát és hitét: erről sokszor és sokat beszéltünk már lapunk hasábjain, több szót erre nem is vesztegetnék (persze úgyis fogok még eleget). Éppen ezért esik annyira jól és tudja teljesen felvillanyozni az embert, amikor tényleg egy bitang jó lemezzel találkozik: az öröm általában még nagyobb, ha egy általa addig nem is ismert banda jelentkezik ilyennel. Most pontosan ez történt: a Season Of Mist gondozásában március 17-én jelent meg a technikás death metalban utazó amerikai Replacire második soralbuma "Do Not Deviate" címmel.
Szerintem a kiemelkedő albumokkal valahogy úgy vagyunk, hogy már az első találkozás alkalmával többször is felkapjuk a fejünket egy-egy dal, szóló vagy refrén kapcsán vagy egyszerűen megbabonázva, egy ültő helyünkben hallgatjuk végig az egészet. Ha egy lemezt jóra kell hallgatni, azaz számtalan végigpörgetés során kell meggyőzni saját magunkat arról, hogy ez mennyire zseniális és újító anyag, az általában nem szokott jóra vezetni. Ez tulajdonképpen nem más, mint kognitív disszonancia: utólagosan szembesülünk azzal, hogy valami nem váltja be az előzetes várakozásainkat (barátok, webzinek, újságok áradoznak róla például), így mintegy magunknak magyarázzuk meg, hogy de bizony, ez mégis jó.
Nos, mivel semmiféle információm nem volt a Replacire zenekarral kapcsolatban, ez a veszély nem állt fenn nálam: mégis már pár perc után tudtam, hogy ez a korong valami különlegeset tartogat a számomra. A szűk negyvenperces játékidőt követően pedig azonnal tekertem az elejére, úgyhogy a délutánom fele szépen el is ment ezzel, de nem bánom egy cseppet sem.
A technikás (progresszív) death metal bandákkal kapcsolatban általános prekoncepció, hogy követhetetlen ritmikai váltásokkal, szélvészgyors, öncélú szólókkal és befogadhatatlan dalokkal operálnak, ráadásul ezek a csapatok teljesen kompatibilisek egymással, észre sem vennénk, ha hirtelen egy másik zenekar lemezét tennénk be a lejátszóba. Ennek a véleménynek bizony van létjogosultsága a stílust alkotó brigádok jó nyolcvan százalékának esetében, de ez minden színtérrel így van. Pontosan ott rejlik az egyéni hangú produkciók ereje, hogy azonnal felismerhetőek és jó értelemben lógnak ki a szcénából.
A bostoni Replacire ilyen: ha valaki végighallgatja a "Do Not Deviate" korongot, akkor kötve hiszem, hogy összekeverhetné bármelyik másik hasonszőrű bandával. A legegyénibb tényező Evan Berry tiszta éneke: a legváratlanabb pillanatokban vált át a pincemély, brutális hörgés valamiféle grunge-jellegű, eszementen fülbemászó refrénbe, melytől tökéletesen megbolondul az adott nóta. Néha még a Fear Factory is eszembe jutott: mind a dallamos énektémák, mind pedig a sokszor beérkező kétlábdobos, szinte indusztriális jellegű darálások okán.
Eric Alper gitáros szólóiról külön kell szólnunk: az ma már bevett dolognak számít, hogy egy magára valamit is adó technikás death metal gitáros dzsesszes megoldásokat és témákat dolgoz be a zenéjébe, de amit Eric Alper művel a gitárjával, arra tényleg nehéz szavakat találni. Eleve a dalok tempója is rendkívül gyors, azaz a riffelés is szépen igénybe veszi a képességeit, de a szólók hangulata, kreativitása az, amivel végképp megvett.
Természetesen ezek mit sem érnének, ha maguk a dalok nem állnának meg a saját lábukon. Talán ez a legnagyobb hibája a színtér bandáinak: mintha ugyanazt a dalt vennék fel tízszer egymás után és így adnák ki aktuális anyagaikat. Nos, a Replacire esetében erről szó sincs: egy-két meghallgatás után szépen elkülönülnek a dalok, melyek játékideje sem több három-négy percnél. Maga a korong sincs túljátszva: egy rövid instrumentális átkötéssel együtt alig negyven perc az egész. Ráadásul minden dalban találunk olyan hangszerelési elemeket (például a zongora hangulatos használata), melyek tovább színesítik a számokat.
Tisztában vagyok vele, hogy maga a technikás death metal színtér az elkötelezett kevesek játszótere, azaz az underground undergroundja, de javaslom mindenkinek, hogy próbálja félretenni előítéleteit és nyitottan próbálja meghallgatni például a Moonbred Chains tételt: ilyen nyitóriff és gitártéma nem gyakran jön szembe velünk. Akkora groove van benne, hogy leszakad a fejünk, ezt garantálhatom (nem is beszélve a szólóról). De itt van például a Spider Song is a maga gyorsvonat, kétlábdobos őrületével, no meg a szinte Deftonest vagy Toolt idéző dallamaival: tényleg nincs értelme végigmenni a dalokon, mert gyakorlatilag az összes telitalálat.
Zeneiség, súlyosság, kiváló dalszerzői kvalitások: pontosan ezek azok az ismérvek, melyek miatt a kedvenc műfajom a heavy metal és melyek nélkül viszont nem is készülhet kimagasló színvonalú metalalbum. A Replacire esetében minden és mindez a helyén van.
9,5/10
