Október 20-án érkezik a Metal Blade gondozásában "The Crowning Of The Fire King" címmel a svéd epikus doom/heavy metal csapat, a Sorcerer második soralbuma: tudom, hogy sokan ódzkodnak az ilyesfajta zenéktől és lemezektől, mert ez bizony klasszikus, veretes nehézfém olyan mesterek révén a végletekig kidolgozva, akik évtizedek óta kiérlelt tudásuk legjavát beleadva, a stílus iránti rajongásuk által vezérelve készítették el pályájuk egyik mesterművét. Mert ez kétségtelenül az lett: ezt ennél hitelesebben és jobban talán maga a Tony Martin-érás Iommi mester játszhatta volna csak a nyolcvanas évek második felében.
Számtalan ismerősöm értetlenkedik rendszeresen amiatt, hogy igenis figyelem és szeretem a tradicionális heavy metal csapatok kiadványait és a rájuk vonatkozó híreket. Minek foglalkozni egy olyan stílussal, mely lehet hogy jó volt harminc-negyven éve, de már eljárt felette az idő és különben is olyan szinten agyonjátszották, hogy senki és semmi nem tud már újat mutatni az unalomig ismert keretek között?
Nos, a tény, miszerint egy zenei stílus (jelen esetben a doom) több évtizedes múltat tudhat maga mögött és tulajdonképpen egyidős a heavy metallal (sőt, a Black Sabbath révén MAGA a heavy metal), korántsem jelenti azt, hogy abban nem lehet kimagasló minőséget létrehozni anélkül, hogy csak ócska másolatnak tűnne az egész dolog. Másrészt önmagában az újdonságjelleg nem garantálja a színvonalat: rengeteg olyan, mára megmosolyogtatóvá vált zenekart tudnánk felsorolni, melyeket feltűnésükkor egységesen ujjongott körbe az egész szaksajtó, ma meg legszívesebben elfelejtenénk őket.
A doom kétségtelenül izgalmasabb és vibrálóbb ága a modernebb csapatoké, melyek a death, a black vagy éppen az avantgárd, pszichedelikus vagy kísérleti stílusokkal keverik a jól ismert, ólomsúlyú riffeket. Sokan pedig valóban nem többek egyszerű tribute-zenekarnál: Ozzy mester manírjait és hangfekvését kényszeresen reprodukálni próbáló énekesek, az ezerszer hallott témákat minden különösebb ötlet és érzelem nélkül felmondó gitárosok ... Talán nem is kell folytatni a sort, mert mindenki találkozott már ezzel a jelenséggel, aki jobban beleásta magát a színtér történéseibe.
A svéd Sorcerer elég szokatlan utat járt be: 1988-ban jöttek össze, két demót és pár évet követően fel is oszlottak, de 2010 körül a nosztalgiakör őket is elérte. Fesztiválfelkérések jöttek és a két alapító-őstag, Johnny Hagel basszusgitáros és Anders Engberg énekes újjászervezte a bandát, mely elvezetett a 2015-ös bemutatkozó albumhoz is (közel harminc év után azért ez elég furcsa jelző). Azóta csak a dobos poszton történt változás: Richard Evensand érkezett a bőrök mögé, de ő is igazából visszatért, mert az ősidőkben (1991-92) ő volt a brigád ütőse.
Az epikus jelző a svédek esetében a nagyívű (és mellesleg szenzációs, a fülünkben azonnal megragadó) dallamokat és a heroikus fantasy világot jelenti (amolyan Trónok harca módra, melyre a borító is csak ráerősít). Az eszképista jelleg tehát már messziről lerí a produkcióról: társadalombírálatot, a modern technológia és a robotizáció által létrejövő poszthumán valóságot itt ne is keressünk. Sokakat ez már azonnal elriaszthat: ez valóban ízlés kérdése, de hiba lenne a külsőségek miatt figyelmen kívül hagyni a zenei tartalmat.
Mert az bizony zseniális: Engberg anélkül tud rendkívül hiteles heavy metal énekes maradni, hogy elcsukló, fejfájdító falzettel vagy olcsó Ozzy/Dio-manírokkal operálna. Tisztán, de erőteljesen énekel, némi rockos ízzel a hangjában. A Kristian Niemann/Peter Hallgren gitárduó pedig egészen eszement teljesítményt nyújt végig az egész korongon: riffjeik, melyek szinte végig középtempóban gördülnek le a gyártósorról, valamint külön dalokként is értelmezhető, azonnal mikro-atmoszférát teremtő szólóik tényleg párját ritkítják a színtéren.
Ha már a hangulatról beszélünk: mindenki hallgassa meg az album címadó tételét (The Crowning Of The Fire King). Tanítani lehetne, ahogy a majd' kilencperces nóta építkezik és kibomlik a maga gyönyörűségében. Mindehhez pedig egy olyan refrén érkezik, mely önmagában másik dimenzióba repíti a nótát, a hallgatójával együtt. Hasonlóan azonnal az agyunkba ég a The Devil's Incubus című szerzemény is. A lemez telis-tele van nyolc-tíz perc között mozgó dalokkal, melyet ötletesen old egy rövidebb, instrumentális darab a korong középrészén (Nattvaka).
Úgy érzem, hogy a Sorcerer második soralbumának befogadása tényleg azon áll vagy bukik, hogy a hallgató hajlandó-e rászánni az időt arra, hogy belemerüljön annak hangulatába, zenei világába. Van két azonnal ható doom-sláger, de az anyag gerincét adó többi tételbe bizony bele kell ásni magunkat és engedni, hogy körbeöleljen minket ez a sötét, de mégis csodálatos dallamokkal teli atmoszféra.
Nem tudok semmibe sem belekötni: önmagában ez a produkció így tökéletes. Azonban a recenzió elején említett fenntartások vagy vélemények közül a legmarkánsabb valóban releváns: a Sorcerer új stúdióalbuma semmit sem tesz hozzá a metalszíntér fejlődéséhez, hanem egy korábbi éra világát idézi meg új tartalommal. De teszi ezt olyan tökéletesen, akkora szívvel és lélekkel, hogy kilenc pontnál egyszerűen nem tudok kevesebbet adni rá.
9/10
