Bár nálam világbajnok a svéd death metal, azért kár lenne elvitatni Amerikától, hogy ők is a világra szabadítottak nem egy klasszikus csapatot. Közülük számomra a legmeghatározóbb a majdnem 30 éve túró Cannibal Corpse. Zenéjükben valahogy megvan minden, ami a műfaj eszenciája és jöhet bármilyen malacvisítással kísért gore- meg porn-grind csapat, ezt a súlyosságot nem tudják túl szárnyalni.
Bár volt időszak, amikor nem telt el év új CC anyag nélkül, mióta átálltak a 2-3 éves megjelenési ciklusra, azóta egyre masszívabb albumokat adnak ki, még ha néha be fut egy-egy kevésbé combos anyag is. A 2014-es "A Skeletal Domain" anno olyan erővel tarolt le, hogy mai napig nem tértem teljesen magamhoz. És most befutott a "Red Before Black" és valami újat érzek.
Ugyan zsigeri változásokon nem esett át a zene, de jóval változatosabb lett. Nyugalom, ez még továbbra is egy vér Cannibal Corpse anyag, ugyanúgy megvannak a feszes gitárok, a daráló dobok és az embertelen, szinte a föld magjából szóló hörgések, viszont kifejezetten riff-központú lett az egész.
A nyitó Only One Will Die még egy hagyományosabb kannibál tétel, remek kezdés az albumnak. Igazából az egész egy kicsit több mint háromperces adrenalin bomba. Az ezt követő címadó már egy érdekesebb darab. Az album első nagyon különleges riffje. Hamisítatlan CC, viszont jóval morajlósabb, inkább headbanger, mintsem moshpit robbantó. Kicsit meglepett, viszont nagyon örültem neki, mert hallani, hogy nem rutinból íródott.
A már klipel is rendelkező Code Of The Slashers megint egy érdekes nóta. Meg mernék esküdni, hogy ezt közönségénekeltetésre írták, pláne a kifejezetten nagyon hangsúlyt kapott "We'll end your fucking life" sor miatt. Még a figyelemfelkeltőbb dalok közé sorolnám a Scavenger Consuming Death-et. Kérem, olyan basszusfutam van az elején, hogy minden megremegett körülöttem. Illetve a záró Hideous Ichor még, ami ledobatta velem a hajam, pláne a szóló. Eszméletlen húzós!
Hála az égnek, emberfaló zenészeink mind príma formában vannak. A Pat O'Biren/Rob Barrett páros az év eddigi legjobb death riffjeit szállítja, nem mellesleg olyan szólókat, amilyeneket a 2006-os "Kill" album óta nem hallottam. Kiemelném a Shedding My Human Skin szólóját: olyan erővel robban, hogy dobhártya nem marad a helyén. A basszerlegenda Alex Webster most tényleg villog. Iszonyatosan erős témákat darál, egy-egy dalnál kimondottan erőszakos dolgok jönnek ki a kezei közül. Mondjuk ehhez a brutalitáshoz hozzájárul az eddiginél sokkal nyersebb hangzás, amit már jó előre beígértek és maradéktalanul szállították is. Nagyon élő érzete van az egésznek, mintha melletted zúzna a banda, zseniális!
Paul Mazurkiewicz dobolása továbbra is az egyik legjobb a színtéren. Ugyanolyan magabiztosan hozza a cséphadarós, sokszor szélvészgyors ütemeket, mint a középtempós, visszafogottabb meneteléseket. Corpseginder is hozza a kötelezőt, bár most visszavett a magasabb fekvésű sikításokból, de ez inkább az album hasznára vált, mintsem kárára. És most több a lassabb téma is, úgyhogy végre szövegkönyv nélkül is értem a szöveget.
Hogy milyen lett a "Red Before Black"? Kiváló! Erre számítottam? Igen is, meg nem is. Ez egy, a hagyományostól eltérő album, változatosabb is, mint az eddigiek és ez jót is tesz neki. Viszont egyrészről rövid, körülbelül negyvenhat perc, másrészről kevesebb fejfelkapós pillanat van az albumon, mint például három évvel ezelőtt. Ezt egy kicsit sajnáltam. Ettől függetlenül viszont az összkép pusztít, és minden megvan benne, amitől az a Cannibal Corpse 2017-ben, ami!
8/10
