Szögezzünk le valamit itt rögtön a legelején: a Cannibal Corpse-nál stabilabban senki sem szállít minőséget az egész death metal színtéren. Tudom, hogy most ettől sokan felhördültek, de ez konkrét tény. Ez több dolognak is betudható. Egy: '88 óta léteznek, és ez idő alatt (a jelenlegivel együtt) tizenhat albumot raktak le az asztalra, és egyetlen egyszer sem csaptak át masszív kísérletezésbe, pedig egy ekkora múltú bandánál szerintem ez egy bőven megbocsájtható manőver lenne. Kettő: ennyi lemez között sem talál az ember tölteléket.
Tény, voltak gyengébb eresztések, mint például a 2009-es "Evisceration Plague" vagy az '99-es "Bloodthrist", de ezek is bőven a kiemelkedő kategóriába esnek, ha úgy általában a színteret nézzük és csak a CC impozáns méretű katalógusában nézve minősülnek egy fokkal gyengébbnek. De feltevődik a kérdés: vajon így, több mint egy tucat lemez után képesek-e még újat mutatni a floridaiak? Egyáltalán, mutatkoznak-e a fáradtság jelei a gárdán? Nézzük, mit mutat a "Chaos Horrific".
Gyorsan megválaszolom az első két kérdést. Új nincs a nap alatt, viszont szerintem már bőven ott tartanak a kannibálok, hogy ezt senki nem is várja tőlük, csak a jól megszokott bőrnyúzást, koponyabeverést, élveboncolást és egyéb szofisztikált belgyógyászati szakkifejezéseket. Fáradtságnak meg nem hogy jelét nem látni/hallani, de az utóbbi öt lemez (lényegében a 2012-es "Torture" óta az összes) energikusság szintjén egy fiatal bandákat oda-vissza alázó gárdát mutat. Pedig a tagok átlagban ötvenpluszos arcok.
Talán úgy lehetne a legegyszerűbben leírni az idei lemez teljesítményét, hogy kevésbé nyers az összkép, mint az utolsó két albumon, viszont mintha egy fokkal technikásabb is lenne. Továbbra sem egy Dying Fetus, de miközben az ember hallgatja és van némi háttérismerete a csapat korábbi lemezeiről, akkor azért kirajzolódik, hogy ennek a durván negyven percnek van egy nagyon erősen modernizált "The Bleeding"-érzete. Részemről egy több mint üdvözölt ízvilág, ugyanis számomra a "The Bleeding" a Barnes-korszak legjobb anyaga.
A dalok között hatalmas változatosságra nem érdemes számítani. Ez a jól megszokott arcletépés tíz-tizenkét dalon keresztül. Viszont azt vétek lenne figyelmen kívül hagyni, hogy mekkora nyereség volt a csapatnak a Hate Eternal gitáros/énekese, Erik Rutan. Ez már az előző "Violence Unimagined"-nél is egyértelmű volt, de most mintha még a korábbinál is jobban ki lenne domborítva Erik gitárosi képessége. Ez egyébként főleg a záró Drain You Empty-nél feltűnő, melyben egyértelműen kivehetőek a Hate Eternalos stílusjegyek, főleg ami a dal felütését és alaphangulatát illeti. Az egyik legjobb dal lett a csapat életművében, és a lemez egyértelmű csúcsa.
És ha már itt tartunk, a dalok. A Corpse továbbra sem egy mainstream slágergyár, viszont most van pár olyan tétel, mely kifejezetten fogós lett és nem csak azért, mert mondjuk durva a címük vagy Corpsegrinder gyorsan hörög bennük. Ilyen például az első kislemeztételként kihozott Blood Blind. Klasszikusan CC-s döngölés, viszont olyan húzása van, hogy példátlan karriert futna be ez a szám, mint koncertnyitó. A másik ilyen az Overlords Of Violence. A "Kill" lemezes The Time To Kill Is Now óta a legjobb nyitótételük.
Izgalmas még a masszívan vérgőzős klippel megáldott Summoned For Sacrifice is. Ez egy tekerősebb dal, és kicsit olyan, mintha egy, az előző lemezről lemaradt nóta lenne, de ettől függetlenül is is jelesre vizsgázik odaszabás tekintetében.
Amit még mindenképpen ki kell emelnem, azok a szólók. Megdöbbentően visszafogottan death metalosak, sőt, kifejezetten dallamosak, majdnem az összes. Ez sanszosan ugyanúgy Erik gyökereinek köszönhető, és még ha elsőre talán idegennek is hatnak, mégis a jól megírt dalszerkezetek miatt nagyon hamar beleülnek az ember fülébe.
Lássuk azt is, hogy mi nem tetszett. Először is, az album rövid. Most körülbelül 40 percről beszélünk, ami így elsőre talán nem is tűnik rossznak, egy alap death metal album játékidő. Viszont időnként olyan irtózatos sebességre kapcsol a lemez, hogy tényleg rövidnek érződik a végeredmény. Főleg annak tükrében, hogy mennyire minőségi cucc ez.
Mondjuk, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy most összesen két év telt el az utolsó album óta, ráadásul szerencsétlen "Violence..." lemez anno a pandémia kellős közepén látta meg a napvilágot, úgyhogy érthető, hogy amint lehetett, útra keltek azzal az anyaggal és jól megturnéztatták. Ennek fényében a napirendjük valamivel sűrűbb lehetett a szokásosnál, úgyhogy igazából még csoda, hogy a "Chaos Horrific" nem csúszott át 2024-re.
A másik gondom a borítóval van, és ezzel most kihúzom a gyufát, de.a csapat átlagához képest ez most nagyon visszafogott grafika lett. Tény, az előzőből is kétféle létezik, és a kevésbé extravagáns került alapjáraton forgalomba, de ez a zombis megoldás most egy kicsit vérszegény lett, mindannak ellenére, hogy azért a társaság elég vérbő dulakodást tud le a krematórium-szökevényekkel. Még egy néninek az arcát is lerágják. Guszta.
Összességében a "Chaos Horrific" 100%-ig klasszikus, rostos Cannibal Corpse-anyag lett. Továbbra is megdöbbentő energia árad a társaságból. Corpsegrinder hangján egyszerűen nem érezni az éveket. A dobok mögött Paul Mazurkiewicz játéka továbbra is párját ritkítóan intenzív, pedig ő is közelebb van a hatvanhoz, mint a negyvenhez. Alex Webster most talán nem volt annyira előtérbe tolv,a mint az utolsó két-három alkalommal, de a basszus továbbra is egyértelműen a zene lelke.
A gitáros duónk, Erik Rutan és Rob Barrett meg olyan szinten összeérett az évek alatt, mintha már évtizedek óta együtt darabolnának. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy hány év és hány hasonlóan nívós album van még a csapatban, de nagyon remélem, hogy azért még legalább egy évtized simán. Nem mondanám, hogy a "Chaos Horrific" a Corpse valaha készült legjobb lemeze, de hogy az egyik legmasszívabb death metal anyag, melyet az elmúlt években hallottam, az biztos.
9/10
