Nem fogom véka alá rejteni: a metalcore nem igazán az én műfajom, viszont nem zárkózom el előle, sőt, van nem egy banda, melyeknek kifejezetten bejön a munkássága. A kanadai Threat Signal eddigi pályafutását úgy időnként le-lekövettem, viszont ahogy visszakutatok emlékeimben, egy elég hullámzó teljesítménnyel üzemelő zenekar sejlik fel előttem és visszahallgatva az eddigi anyagaikat, igazolást nyert minden emlékem. Éppen ezért kíváncsi voltam, hogy a "Disconnect" vajon a mérleg melyik nyelvén fog elhelyezkedni. Kapufa, de mégsem. 

A nyitó Elimination Process elég harmatosra sikerült, nem rossz, viszont egy feltüzelő, albumfelvezető daltól egy kicsit többre vágytam A továbbiakban nagyon reménykedtem, hogy nem a lemez egészét vetíti előre. Kellemes gitártémák és énekdallamok találhatóak ebben a tételben, valahogy mégis hiányzik az a bizonyos plusz bombaszt, mely után az ember tűkön ülve várja a folytatást. 

A következő nóta ezzel szemben igazán erős lett. Véleményem szerint a Nostalgia-nak kellett volna nyitnia az anyagot. Sanszosan koncertkedvenc lesz belőle, mert már első hallgatásra is telitalálat. Ami külön tetszett, hogy kapott az egész egy kellemes thrash-es színezetet is és az a szóló is valami egészen remek, technikás, viszont nem agyongondolt és nem tolakodik, ez egy nagyon nagy piros pont. 

Kapunk egy erősen hardcore-osra vett dalt is az Exit The Matrix képében. Ezzel együtt a legagresszívabb tétele az albumnak, de jól is áll neki, ráadásul ad egy olyan hangulati többletet, mely szinte végig meghatározó marad. Külön kiemelnék még két szerzeményt: az egyik az időközben személyes kedvencemmé vált Betrayal, melyben a legjobb gitárharmóniák és énektémák kaptak helyet. Élőben ez a szám remek emocionális pluszt adna hozzá az összképhez. 

A másik a záró, majdnem tizenegy perces Terminal Madness. Ezt csak azért választanám külön, hogy bemutassam, hogy hogyan kell lefejezni egy lemezt. A dal úgy a hetedik percig teljesen rendben van, viszont a hossza miatt a végére olyannyira unalomba fulladt, hogy minden kitartásomat össze kellett kaparnom, hogy ne kapcsoljam ki. Teljesen indokolatlannak tartom ezt a lezárást, maga a dal képtelen hat-hét percnél tovább kitartani. Kár érte, pedig ígéretes volt első hallgatásra. 

Említettem, hogy itt-ott egészen remek gitárokat hallani, és ez úgy hetven-nyolcvan százalékban így is van, Travis Montgomery jó néhány dalban kitett magáért, viszont néhány tételben mintha elfelejtette volna, hogy pontosan mit is csinál. Ennek ékes példája a Walking Alone, melynek messze a legötlettelenebb a gitárja, nem mondanám a 2017-es év legrosszabbjának, de az azért árulkodó, ha alig várod, hogy véget érjen egy nóta. 

Pat Kavanagh basszusa kellően erőteljes, érezni, hogy megvan a zenének a lába, viszont semmi olyan nem történik, amitől az egyszeri hallgató elhajítaná az állkapcsát. Ott van, halljuk, örülünk neki, de igazából ennyi. Maguk a témák nem ötlettelenek, inkább a sűrű hangzás miatt néha eltűnik, és hol felbukkan, hol nem. 

A dobok mögött egy új belépő foglal helyet, Andrew Minarik, akinek ez a bemutatkozása a Threat Signalban és ahogy elnézem, egyelőre még nem is teljes jogú tag. Ettől függetlenül nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy egész parádés a játéka, nagyjából mintha már a kezdetek óta ebben a bandában űzné az ipart. Teljesítménye végig kiemelkedő, megkockáztatom, az ő játéka menti meg csomó helyen az albumot a teljes lebőgéstől. Remélem sokáig marad a csapattal, mert egészen új dimenziókat nyithat meg előttük.

Jon Howardot egy kimagaslóan jó énekesnek tartom a mostani core színtéren. Nem sablon. amit és ahogyan csinál. Ezen az albumon is végig ott volt benne a kraft, akár tiszta énekről, akár hc-s kiabálásról, akár már-már death metalra hajazó hörgésekről van szó. Amúgy érdekes látni, hogy ahogy kezd kifutni ez a műfaj, úgy kerülnek elő egymás után az egyedibbnél egyedibb hangok. 

Az eddigiek alapján a "Disconnect" egy korrekt, esetenként jó albumként csapódhat le. Nos igen, kivonatolva egy meglehetősen kellemes korong lett, viszont sajnos ott vannak azok a tényezők, melyek bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen, de kizsigerelik a produkciót. Az első, és legszembetűnőbb probléma, hogy kevés az igazán jó dal. Lényegében a kiemelteken kívül nem nagyon van, talán még az Aura című tétel, ami robbant, de az is csak az rra fogékonyaknak lesz a kedvence. 

A másik gond a lemez hossza: több mint ötvenöt perc, mely tele van üresjáratokkal. És ott van a több mint tízperces zárás, mely aztán végképp kicsinálja az egészet. Ez most csak személyes véleményem, de kénytelen vagyok kimondani, ez a műfaj negyven-negyvenöt percnél tovább nem tud érdekes, izgalmas lenni. És akkor is csak abban az esetben, ha van miért hallgatni és nem ül le a produktum minden második dalban. Itt sajnos már a harmadik nóta után érezni lehet, hogy kivérzik a végére a korong, de legalább nem ér meglepetésként, amikor ez bekövetkezik. Ennek ellenére mégsem tudom azt mondani, hogy a "Disconnect" egy rossz album lenne, mert a vitathatatlan értékek ott vannak benne. 

Sokat gondolkodtam, hogy végül hány pontot adjak ennek a produkciónak, mert a közepestől valamivel jobb anyaggal van dolgom, viszont egyértelműen jónak azért merész pofátlanság lenne kikiáltani. Kicsit olyan érzésem van, mintha tanárként kihívnám az alapvetően szorgalmas, de mégis ingadozó teljesítményt nyújtó tanulót felelni, de már agyban tudom, hogy vagy ötöst fog kapni vagy egyest. Aztán meglepve tapasztalom, hogy egyiket se,  mert ugyan akadozva, és bátortalanul prezentálta a tananyagot, viszont azért, még ha kínkeservvel is, de csak felmondta a kötelezőt, egy-egy komoly tévesztéssel, de ha nagy általánosságban nézem, akkor végül is rendben volt a felelet. Én meg kötelességtudatból, de mégis keserű szájízzel beírom a jegyet, melynél jobbat, ha megfeszülök se tudok adni. 

6/10