Február 4-én jelent meg a Korn legújabb, sorrendben tizennegyedik albuma "Requiem" címmel. A nu metal alapkövének számító csapat éppen súlyos traumák után próbál talpra állni (legalábbis ami Jonathan Davist illeti, de újabban talán idevehetjük Fieldy problémáit is), aminek lenyomata lett az új anyag.

Megmondom őszintén, nem sikerült egyből beemelnem a lemezt. Ez abból is látszik, hogy már közel egy hónap is eltelt a korong megjelenése és ezen kritika megfogalmazása között. A  befogadást az sem könnyítette meg, hogy időközben a Bloodywood is kijött egy energikus debütalbummal, mely nagyban ellensúlyozta a Korn borultságát, és leginkább az pörgött a lejátszómban. Meg hát a nu metal műfajon belül az az irányvonal leginkább az én világom.

Ez a lemez sokkal komplexebb, mint ahogy azt a csapattól megszokhattuk. Talán a legkiforrottabb dalait rögzítette a korongra a zenekar.  Nem is csoda, hiszen a pandémia alatt bőven volt idő csiszolgatni a szerzeményeket, tökéletesíteni a riffeket. Ennyi pozitívuma legalább van a kialakult helyzetnek.

Ennek köszönhetően a hangzás is kifinomult lett, egyedül a Korn védjegyévé vált csattogós basszust hiányolom, bár az anyagon még Fieldy játéka hallható, aki a jelen állás szerint a turnén nem fog a csapattal tartani. Már az albumot nyitó Forgotten első hangjainál rájön a hallgató, hogy a Kornt hallja. Ez ugyancsak így van a Let The Dark Do The Rest-ben is, melyet a lemez egyik legjobb riffje nyit.

Munky és Head remekül dolgozik együtt, amihez kiválóan asszisztál Ray Luzier. Groove-okban, súlyos, mély gitárokban és remekül elhelyezett kiállásokban továbbra sincs hiány. Jonathan Davis ismét hozza a változatos énekdallamokat. A Start The Healinget nem igazán érzem a legjobb választásnak, mint klipes dal. Erre sokkal inkább a Disconnectet tudtam volna elképzelni. 

Már utaltam rá, hogy a jellegzetes hangzás miatt azonnal felismerni a zenekart, ennek ellenére a Hopeless And Beating kezdéséből és refrénjéből inkább egy death metal csapatra tippeltem volna. Számomra a korong második fele hozza az igazi Korn-feelinget. Azon belül is a Penance To Sorrow, mely nálam az album csúcspontja.

Az albumot záró és az ugyancsak a korai Kornt idéző Worst Is On Its Way-ben aztán az ősrajongók is megkapják  a maguk digan dah digan dah digumm adagjukat.

Bár az album mindössze harminckét percbe sűrít bele kilenc dalt, de azok olyan tömények, hogy egyáltalán nem érezzük az összhatást rövidnek. A nu metal veteránjai ezzel a koronggal is megerősítik, hogy nem kell még leírni sem őket, sem magát a stílust. Sőt mi több, mintha utóbbi is kezdené reneszánszát élni. Ha az élet közbe nem szól, a csapat hamarosan  turnéra indul, melynek keretein belül itthon is elcsíphetjük őket június 21-én a Papp László Budapest Sportarénában. 

8/10