Nem szeretem a deathcore-t. Ez van. Egy végletekig behatárolt, és túlzottan panelekből építkező stílusnak tartom, melyben minden zenekar majdnem teljesen tökugyanaz. Ez most lehet, hogy sokaknak bicskát nyitott a zsebében, és bosszúszomjas tüzet gyújtott a lelkében, de ízlések és pofonok. 

E véleményem miatt duplán hálás vagyok az olyan zenekarokért, mint a Carnifex. Még a 2010-es "Hell Chose Me" albummal ismertem meg őket, és tisztán emlékszem, hogy konkrétan csak azért hallgattam meg a lemezt, mert tetszett a zenekar neve és menőnek tartottam a borítót, rajta a pokolbéli pappal. Nem mondanám, hogy szerelem volt első hallásra. Sőt, egy újabb tizenkettő egy tucat csapatnak tűntek. Emiatt a következő két albumhoz (2011 - "Until I Feel Nothing", 2014 - "Die Without Hope") már csak takaréklángon közelítettem.

Ez tartott egészen a 2016-os "Slow Death" anyagukig, melynél is megtört a jég. A 2016-os lemez nagyon merész váltás volt, tele szimfonikus és black metal elemekkel, és én ezt imádtam. És itt a coming out: az utolsó két albumot szintén, sőt, időközben visszafogott rajongást is kiváltottak belőlem. Emiatt persze várós lemez lett az új, sorban kilencedik stúdióalbum, a "Necromanteum". 

Aki követte a kaliforniai csapatot az elmúlt hét évben, azt hatalmas meglepetések nem fogják érni, amikor elkezdi hallgatni az albumot, illetve talán mégis. Ami már az első pillanatban leesik, az az, hogy sokkal death metalosabb az összkép, mint korábban. Ez rögtön kitűnik a nyitó Torn In Two-ból. Erős nyitás, egy kicsit in medias res is, de abszolút jól áll a korongnak.

A Death's Forgotten Children egy fokkal klasszikusabb deathcore, viszont megvan az a fajta kaotikussága, mellyel együtt azért tudom én szeretni ez a stílust. Ezt csak még jobban aládúcolja, hogy vendégtorokként Tom Barber van jelen, az eredeti Lorna Shore-énekes, aki manapság a Chelsea Grinben végzi az ügyeletes agresszori szerepet. Egyébként azt kell mondjam, tök jól passzol az orgánuma Scott Lewis-éhoz. 

A szimfo-blackes elemek először a címadóban kerülnek elő. Így van egy visszafogott Dimmu Borgir-éle a dalnak, de pont az ilyenek miatt szerettem meg ezt a gárdát. Ezentúl egy kimondottan erős tételről beszélünk, nagyon komoly húzással, még akár slágeresnek is nevezhetnénk, de az talán egy kicsit rombolná az összképet. Az ezt követő Crowned In Everblack egyértelműen az album csúcsa. Borzasztóan energikus nóta, melyben tökéletesen és egyszerre érvényesül a banda régi és 2014 utáni önmaga. Ráadásul van egy Drown Me In Blood ("Slow Death" album) feelingje, ami már önmagában király. 

A The Pathless Forest az éteri nyitásával elég érdekes színfoltja a lemeznek. Azt mondjuk kénytelen vagyok beismerni, hogy egy ilyen kezdés után egy kicsit illúzióromboló a sima deathcore folytatás, de ez nem gyakran fordul elő ezalatt az alig több mint 40 perc alatt. 

A lemez első fele tökéletesen előrevetíti a továbbiakat. Igazából az eddig leírtak ismétlődnek a második részben is, de ez most nem negatívum. Ha így előzetesen kéne ítéletet mondanom a nagy egész fölött, akkor azt mondanám, hogy az eddigi legérettebb Carnifex-album. Az tény, hogy a deathcore-t eddig is magas szinten űzték, de végre a "Slow Death" anyaggal behozott extra elemek is maximálisan a helyükre kerültek, és remek arányban használják őket. Úgy fogalmaznék, hogy összeállt a 33% deathcore, 33% death metal, 33% szimfonikus black metal. A kimaradó 1% a személyes varázs. 

Egy komolyabb változást leszámítva a tagság maradt az eredeti. A gitáros Jordan Lockrey-t az ex-DevilDriver gitáros Neal Tiemann váltotta. Ez elég érdekes döntés szerintem, és elsőre nem is voltam biztos benne, hogy feltétlenül jó, tekintve, hogy bár a DevilDriver is masszívan súlyos csapat, viszont elég messze vannak a konkrét extrém metal világától, lényegében bármelyik ágától. Igen, tudom, gyakran hivatkoznak rájuk egyfajta metalcore-ba oltott groove-os death metalként, de azért ez elég véleményes. Na de a lényeg: Neal mégis jó választásnak bizonyult, eltérő stílusa kifejezetten hozzáad a Carnifex zenei világához. Remélem, hosszú életű lesz ez a kooperáció. 

Most egy közhely jön, de rózsa tövis nélkül nem létezik, úgyhogy itt sem teljesen hibátlan az összkép. Két gondom van az albummal, egyik sem katasztrófa, de személy szerint kicsit zavaróak. Az első, hogy bár a hangzás egyáltalán nem rossz, de majdnem ugyanaz, mint a 2019-es "World War X"-é. Az egy remek megszólalású lemez volt, de ezek szerint nem feltétlen időtálló. Ez egy kicsit a korábban tapasztalt fejlődés rovására megy. 

A másik gondom, hogy nem üt be elsőre. Vagy másodjára. Ezzel persze a hardcore rajongók vitatkozni fognak, de a cikk megírása előtt háromszor hallgattam meg elejétől a végéig, két hallgatás között több óra telt el, és így jutottam el odáig a harmadik alkalommal, hogy na, megérkeztünk. Lehet, csak nem megfelelő hangulatban hallgattam, de az előző két-három albumnál ez nem okozott gondot. 

A cikk elején említettem, hogy kifejezetten hálás vagyok az olyan csapatokért, mint a Carnifex, de ide sorolhatóak még az olyanok, mint a Thy Art Is Murder (még ha az új album nem is vett le a lábamról, sőt) vagy a Whitechapel, illetve a Slaughter To Prevail. Ez főleg annak köszönhető, hogy ezek a bandák mernek egy kicsit a deathcore stílus keretein kívül gondolkodni, gyakran teljes zenei váltással, vagy akár egy teljesen másik világ hangulatának a megidézésével.

A Carnifex ezen a téren a személyes kedvencem. Nyomokban még jelen van a régi oldaluk, de sikerült ezt az egészet annyira feltupírozni, hogy összességében egy nagyon kreatív és merész csapat képe körvonalazódik emiatt. Ennek a fejlődésnek pedig a "Necromanteum" tökéletes lenyomata. Nem az év albuma, nem is hibátlan, de amikor a zenekar a közeljövő interjúiban azt fogja nyilatkozni, hogy ez a legjobb lemezük, akkor az nem csak reklámfogás lesz. 

9/10