Tartozom egy őszinte vallomással: nem igazán vagyok képben a hazai black metal undergrounddal és különösebben soha nem is hajtott a kíváncsiság, hogy akármilyen szinten beleássam magam ebbe a világba. Pózer vagyok, vállalom. Ez nem annak köszönhető, hogy rossznak tartanám, ami eddig eljutott hozzám, hanem egyszerűen annyira kutatni kell az ilyen csapatokat, annyira mélyre ásni, hogy a végeredményt hallva sokszor egyáltalán nem éri meg.

Mostani cikkünk anyaga a zalai Holdlajtorja, mely egy fokkal ismertebb csapat legénységére épül, a szintén zalai Vorkutara. Két dolgot érdemes tudni a Vorkuta-ról. Egy: ők egy, eredetileg a 2000-es évek elején verbuválódott nagyon true black csapat, igazából egy sor kiadvánnyal (melyek közül a rendes stúdióalbum a 2007-es "Into The Chasms Of Lunacy" és semmi több azóta sem). 

Kettő: korábban már említettem, hogy hozzám csak nagyon szellősen jutnak el az ilyen gárdák kiadványai. Na, tök véletlenül a Vorkutanak több dolgát is hallottam, főleg egyik gimis osztálytársam révén, és soha nem tudtam igazán komolyan venni. Egyszerűen annyira nyers és agresszív volt az egész (mindezt úgy, hogy addigra már bőven rommá rajongtam a Mardukot, illetve a 1349-et), hogy nekem már inkább komikus volt, mintsem hardcore. Konkrétan nekem egy időben a trueság szinonimája volt a röhejességnek.

Viszont a Holdlajtorja debütalbuma, a márciusban megjelenő "Arcana Et Tenebrae" nagyon érdekes vadhajtása ennek az egésznek. Nem is szaporítom tovább a szót, nézzük milyen ez a majdnem ötven perc.

Aki utánanéz, hogy milyen zenei környezetből érkezik az "Arcana...", viszont nem ássa bele jobban magát az információmorzsákba, az könnyen elkövetheti azt a hibát, amit én is. Név szerint, hogy egy valamivel progosabb, de még így is a nyers brutalitás talaján mozgó black metal anyagot vár, akár egy magyar Batushkat. Ez olyannyira nincs így, hogy az esetek túlnyomó többségében még a black metal címke is csak apróbetűs jegyzetként szerepel a lap alján. Ez a lemez ugyanis egy cső experimentális progresszív metal album, annak majdnem minden jól felismerhető jegyével. 

Hogy teljesen őszinte legyek, a cikk előtt összesen kétszer hallgattam végig a lemezt, viszont vagy nyolcszor nekiugrottam, viszont egy ponton mindig elveszített. Összképében az "Arcana..." nagyon komplex anyag, pont emiatt egyébként nagyon hálás is vagyok, hogy megálltak ötven perc alatt, és nem húzták ki egy órára vagy még többre, ugyanis rettentően tömény hallgatnivalóról beszélünk jelen esetben. 

Fogd meg a Mayhem zenéjét, sikáld addig, hogy eltűnjön minden mocskossága és érdessége, tekerd körbe a komplett expreimentális metal színtérrel (de főleg azokkal, akiknek a koncertjeit ülve szokás végighallgatni), ízlés szerint higítsd art rockkal, és szórd meg egy kevés utolsó három-négy albumos Opeth-tel. 

A durván másfél perces, instrumentális felvezetés (Weeping Ruins) után bele is csapunk, illetve inkább andalgunk a dolgok közepébe a lemez címadójával. Erre csak annyiban térnék ki, hogy ez egy annyira pszichedelikus nóta, hogy mióta először lejátszottam, azóta fél Zugló be van tépve. Elég jól bemutatja, hogy mi lesz később. Ezen a ponton ki is térnék a vokálra. Egyfelől ennek is van masszívan Opeth-, néha Moonspell-beütése, másfelől rettenetesen teátrális az egész. Néha konkrétan annyira beleéli magát Rácz Péter aka Kryptagonist, hogy ehhez képest egy többfelvonásos színdarab a Madách-ban lópikula. Erre remek példa az Ungrund című tétel. 

Kiemelendő tétel még a Vox In Rama, mely nem elég, hogy helyenként még grunge-os gitármegoldásokkal is dolgozik, de mindezek mellett talán a legerősebb hörgős témák is ebben vannak, melyek néha még Csihar Attilát is megidézték számomra, legalábbis nyomokban. Az ezt követő Aenigma meg egy kicsit olyan, mintha egy dungeon synth-albumról mászott volna le. Mondjuk, ezt értékeltem, mert kedvelem a műfajt. 

A lemez leghosszabb dala a Paneas a maga több mint tíz percével. Egyébként meglepő módon az egyik legjobb nóta is az albumon, legalábbis az én szemszögemből. Kicsit egyhangú, de egyáltalán nem unalmas, és az elejét képző erős doomos felvezetés már önmagában örömkönnyeket okozott. 

Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogyha azt mondom, hogy a Holdlajtorja nem mindenkinek a zenéje. Abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy a black metalos keménymagot nemhogy nem fogja meggyőzni az, amit hall, de kifejezetten taszítani fogja. Ez az album megköveteli a zenei nyitottságot, sőt, egészen addig hajlandó vagyok elmerészkedni, hogy ennél elitistább zenét rég hallottam. Ez főleg azoknak fog nem csak átjönni, de bejönni is, akik a rock/metal világra elsősorban művészeti irányzatként tekintenek, és hangjegyre átnyálaznak mindent, amit hallanak. Egész egyszerűen nem alkalmas az "Arcana Et Tenebrae" arra, hogy ugyanúgy hallgassa az ember, mint egy bármelyik másik metalmegjelenést. Tény, hogy van egy meditatív jellege az egésznek, de aki nincsen felkészülve arra a szintű progresszivitásra, mely ezen a lemezen várja, az képtelen lesz tényleg elmerülni benne. 

Nem fogok hazudni, nekem is nagyon nehezen adta meg magát az "Arcana...". Nem tartozom a legnagyobb prog-rajongók közé, de nem is idegen számomra a műfaj, viszont experimentális dolgokat nem nagyon szoktam hallgatni, legalábbis magamtól. Csak ezért lepontozni nem fogom a korongot, mert azt egyébként még én is hallom, hogy hihetetlenül tehetséges arcok csinálják azt a projektet, nagyon nagyon komoly szakmai háttérrel és zenei tudással. Rétegzene az "Aracana Et Tenebrae", viszont annak tökéletes, és biztos vagyok benne, hogy az a réteg, melynek ez szól, megfelelően fogja értékelni. 

7/10