A svéd In Flames zenekar tizenegyedik soralbuma idén szeptember elején jelent meg Siren Charms címmel. Egy olyan legendás zenekarról van szó, amelyik a Dark Tranqullity-vel és az At The Gates-szel együtt a melodikus death metal stílusalapítói, huszonöt éve vannak a zenei színtéren olyan klasszikus lemezekkel, mint a Colony, a The Jester Race, a Whoracle, és akik hobbizenekarból az amerikai piacon is sikereket és komoly eladásokat produkáló bandává váltak. Ám ahogy sikerük a stílusváltást elindító 2002-es Reroute To Remain albumuk megjelenése óta egyre csak nőtt, úgy csökkent megbecsültségük ősrajongóik és egyes zenekritikusok körében.
A Siren Charms album már a második az alapító, zenekarvezető és fő dalszerző-gitáros Jesper Strömblad 2010-es kiválása óta. A zenész akkor alkoholproblémákra hivatkozott, de ma már látszik és ezt Strömblad mostani nyilatkozatai is megerősítik, hogy inkább zenei nézeteltérések lehettek a háttérben. Ha meghallgatjuk az új lemezt, tisztább képet kapunk és azt is megérthetjük, hogy hol tart ma az In Flames és mi is a jövőbeli irány.
Aki a legendás korai albumok stílusára, hangulatára vágyik, alaposan csalódni fog. Anders Fridén énekes a RockHardMegazine netes újság által készített riportban elmondta, hogy senki ne várja tőlük azt, hogy húsz év elteltével, számos tagcserével a hátuk mögött, egy teljesen más zenei közegben ismét elkészítik a The Jester Race másolatát. Saját maguknak írnak zenét, nem érdeklik őket a rajongói vagy szakmai kritikák, csak olyan számokat készítenek, melyek nekik tetszenek. Negyven évesen nem írhatnak ugyanarról, amiről húsz éves korukban, más életet élnek, más dolgok hozzák őket lázba. Ez teljesen korrekt és elfogadható hozzáállás, a probléma azonban az, hogy a mostani zenei elképzeléseik nem igazolják a fenti véleményüket.
Sohasem hittem volna, hogy egy In Flames lemezkritikában hivatkozási pontként kell leírnom a 30 Seconds to Mars, a Biffy Clyro vagy a Bullet for My Valentine zenekarok nevét, de a Siren Charms hallgatása során minduntalan ők ugrottak be, főleg a számrefrének/kórusok hallatán. Ott tartunk, hogy az In Flames azoktól kölcsönöz mintát (a 2000-es években feltűnt, főleg amerikai metalcore, modern/alternatív metal bandáktól), akik viszont rájuk hivatkoznak fő zenei hatásként. Az album tizenegy számából 8-9 nóta ugyanazt a sémát követi: húzós, néha még a régi daliás időket is idéző gitár-riffekkel megtámogatott, helyenként hörgős-üvöltözős verze, majd berobban az arénakórus, az ultradallamos refrén. De szinte mindig ugyanaz az epikus, kicsit emós/tinimetálos refrén, refrén, refrén.
Mivel az album keverése és a dallamszerkezetek is az énekre vannak kihegyezve, ez a lemez legfájóbb hibája is. Anders Fridén énekhangja egész egyszerűen nem elég jó, nem elég izgalmas, hangterjedelme szűkös, az érzelmek átadása kimerül a sajnos elég klisés nyafogásban. Ez legegyértelműbben a Through Oblivion és a Rusted Nail kislemezdalokban jön elő, pedig ezek a dalok tényleg a lemez legjobbjai a nyitó In Plain View mellett. A szintetizátorok, az elektronika használata elég céltalan, nem ad hozzá, de nem is vesz el a zenei mondanivalóból; mintha csak azért lenne ott a számokban, hogy a modernség látszatát keltse.
A leggyengébb szám, amely egyértelműen kilóg a lemezről, a When The World Explodes. Itt érezhető a zenekar tanácstalansága a követendő irányt illetően. Van itt minden: ultradallamos, női énekkel dúsított szimfonikus metalt idéző refrén, HC-s, metalcore-os üvöltözés a verzében, nyers gitárzúzás. Csak semmi sem kerekedik ki belőle, a különálló elemek nem állnak össze, nem fut ki sehová a dal.
A U2 énekese, Bono nyilatkozta 2009 körül, hogy relevánsnak, fontosnak maradni a zeneiparban nehezebb, mint sikeresnek lenni. Évtizedes pályafutással rendelkező zenekarok esetében a rajongótábor megmarad, már csak a régi, legendás nóták és lemezek miatt is. Láthatóan érzi ezt az In Flames is és az elmúlt tíz évük érezhetően arról szólt, hogy kialakítsák azt a hangzást, amivel frissek, relevánsak maradhatnak a hallgatók új generációja számára is. De ezt az érettséggel, a zenei fejlődéssel magyarázni legalább is ellentmondásos. Nem történt más, mint az aktuális rockzenei trendet fokozatosan ráhúzták a meglévő zenei alapjukra (ikergitáros riffek, mert azokból fel-felvillan még mindig jó néhány): a Siren Charms talán az első olyan lemezük, amelyen ez tökéletesen sikerült.
Ennyit a negatívumokról. Miután már legalább hatszor végighallgattam az albumot, észrevettem, hogy minden averzióm ellenére a dalok, a dallamok megmaradnak a fejemben. Az In Flames mindig mestere volt a dalszerzésnek, és ez most sincs másképp. Professzionális gépezet működik ma már az In Flames mögött és mellett, a siker és a folyamatosan bővülő (igaz, szinte teljesen kicserélődött) rajongótábor pedig komoly érv a választott új zenei irány mellett. Máshogy, egészen másképp zenélnek ők már 2014-ben, talán jobb lett volna már más néven is felvenni ezt a lemezt, de nincs igazuk azoknak, akik temetik a zenekart. Hallgattatja magát az anyag és idővel meg is kedvelhető. Néhány szám kifejezetten jó, és ha lehagyták volna a bosszantó When The World Explodes tételt, az egész lemez is egységesebbé vált volna. Björn Gelotte nyilatkozta a fent már idézett interjúban, hogy nem kell mindenkinek szeretnie őket, ha nem tetszik a produkció, lehet mást hallgatni, hiszen bőven van miből válogatni.
Talán ezzel a megcáfolhatatlan mondattal le is lehet zárni jelen lemezkritikánkat.
7/10
