A finn Inverse Records kiadó idén október 10-én jelentette meg a szintén finn Kreyskull Tower Witch című bemutatkozó albumát. A zenekar tagjai sokat próbált figurák az ezer tó országának metal undergroundjából, több formációt maguk mögött tudva álltak össze, hogy valami újjal rukkoljanak elő. Az ilyen próbálkozások általában ritkán sülnek el jól, továbbá ismerve a jelenlegi retro-doom és retro-metal trendeket, félve közelítettem az albumhoz. Az anyag valóban a fentebb említett zenei megközelítésbe illeszkedik, de óriási meglepetést okozott, sőt, a lemezt azóta újra és újra végighallgatom, mert folyamatosan jönnek elő a finomságok.
Nos, a Kreyskull saját definíciója szerint "heavy doomot" játszik, ez igaz, azonban jócskán beleraktak még ezt meg azt a szószba: van itt a '60-as/'70-es évek fordulójáról való Jethro Tull (akusztikus részek), Black Sabbath (főleg a lassabb témáknál), Led Zeppelin-féle folkos témák, elszállt dzsesszes improvizációk, mindezek azonban - elsőre talán meglepő módon - teljesen szervesen illeszkednek egésszé. Kari A. Killgast énekes hangja bivalyerős, de kellően finom is tud lenni. Egy az egyben hozza Rob Halford közép- és mélyebb regisztereit, valahonnan a Sin After Sin, Stained Class, Killing Machine korszakból. Nem szolgai másolásról, manírok átvételéről van azonban szó. Az együttes hangszeresei elképesztő színvonalon játszanak, tényleg öröm hallgatni a sokszor szinte követhetetlen dzsemmelésnek ható részeket is.
A nyitó szám, a "Night of the Walking Octopus" egyből megadja az alaphangot, bivalyerősen indítja az albumot. A húzás, a súly nem hiányzik a számokból. A "The Man Who Lived Before", a "Soulway Station" zakatol rendesen, de szinte minden számba belecsempésztek valami váratlan zenei megoldást, játékosságot, amitől sokadjára sem lesz unalmas az album. Az "Evil Absolute Blues" című szerzeményüknek óriási húzása van, a széttorzított basszusgitár hangja és a ritmika miatt itt akár a Queens of the Stone Age is eszünkbe juthat (de minek?). Szinte az összes dalt felsorolhatnánk, mert nincsen gyenge, de még középszerű szerzemény se közöttük. Végig erősen érződik a Judas Priest hatás, főleg az alapriffekben és Killgast hangja miatt, de ez inkább csak utalás, semmint zavaró tényező. A csúcspont a kislemeznóta mellett a címadó tétel, ott sikerült talán a legjobban egybegyúrni a Kreyskull zenei hatásait és felmutatni a finnek saját stílusát.
Az album hangzása és keverése szintén a '70-es évek második felében uralkodó elvárások szerint történt, nyoma sincs az egyen-digitális szikárságnak, éles csörömpölésnek. A dobok, a basszus szinte lágyan szólal meg, de ahogy a klipnótában is hallatszik, a gitárok fémes ereje nem tűnt el, rendesen meg tud dörrenni a lemez. A nóták szövege beleillik a mostanában divatos okkultista/sátánista vonalba, de a zene mellett, amely maximálisan lekötött, erre nem is igen figyeltem. Gyanítom, hogy a zenekar tagjai nem is igen veszik magukat olyan nagyon komolyan (elég megnézni a csapat fellépésein készült fényképeket).
Egyetlen baj van az albummal, hogy elég rövid, 41 perces, 9 nótával, bár bemutatásnak ez talán éppen elég is. Az én kíváncsiságomat kellőképpen felcsigázták, remélem, hogy a jövőben is számolhatunk a csapattal.
9/10 
