Nagyon, nagyon nehéz ez. Amikor az egyszeri recenzióíró találkozik a néma, sötét rettenettel, akkor bizony megfagy ereiben a vér, elnémulnak fejében a még meglévő kósza gondolatok és ijedtében leejti lantját. Elfut messzire, nem is néz hátra, hogy ne lássa-hallja még egyszer e borzalmat. De aztán muszáj visszalopakodnia: nem, nem lehet, hogy igaz ez, talán tévedett, kimérák és gonosz szirének varázsolták el elméjét és értékítéletét. Az igazi, vérfagyasztó borzadállyal azonban csak most szembesül: minden valós volt, nem tévedett, nem játszottak vele csacska tünemények.
Közel egy hónapja jelent meg az SPV/Steamhammer gondozásában az amerikai power metal veterán Virgin Steele aktuális, immár tizennegyedik stúdióalbuma. A csapat 1981-ben alakult meg New Yorkban, epikus fantasy metalja túlélte a kilencvenes évek grunge/alternatív hullámvölgyét, bár fokozatosan vesztette el jelentőségét és ezzel párhuzamosan rajongótáborát is. A Virgin Steele az idén ötvennégy éves David DeFeis énekes szerelemgyereke: mivel ő írja a dalok döntő hányadát, valamint a mitológiai témájú szövegeket, továbbá ő a korongok producere is saját házi stúdiójában, tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy ő áll minden mögött, ami Virgin Steele márkanéven megjelenik.
A brigád a nyolcvanas években leginkább a Manowar stílusú, gitárorientált power metalt nyomta, majd az új évezredben egyre inkább elmozdult a musical és a filmzene irányába, még filmzenealbumot is megjelentettek "Visions Of Eden" címmel egy képzeletbeli (!) filmhez. Fokozatosan maradt el a gitár és a metal a lemezeikről, egyre inkább teret nyertek az álkomolyzenei törekvések, a jól ismert hatásvadász megoldások. Sajnos, a "Nocturnes Of Hellfire & Damnation" sem kivétel, sőt, itt csúcsosodik ki minden. A zenei tartalom azonban még nem is a legnagyobb gond a kiadvány kapcsán: rengeteg ilyen lemez jelent már meg, fog is még a jövőben, sokan szeretik ezt a stílust, még többen kiütést kapnak tőle. Az előbbiek szerint ez az igazi metal (?), az utóbbiak szerint e stílus miatt vannak prekoncepciók és sztereotípiák a metallal kapcsolatosan az átlag zenehallgató fejében (én az utóbbi véleményt osztom).
A probléma sajnos maga David DeFeis és a hangja. Mármint ami megmaradt belőle. Képzeljük magunk elé Geoff Tate-et, amint éppen most a Queen Of The Reich klasszikust énekli egy különösen kimerítő, átborozott éjszakát követően, beskálázás nélkül. És akkor ehhez adjuk hozzá az Autotune énekprocesszor rettenetes, iszonyatos hatását. DeFeis hangja annyira elment, hogy gyakorlatilag a dupla albumnyi, majd' nyolcvanperces lemez minden dalában úgy szól, mint egy ipari robotgép. Továbbá: DeFeis falzettje (fejhangja) annyira fülsértő, hogy ezzel konkrétan a guantanamoi börtönlakókat is minden további nélkül kínozni lehetne. És ez még mindig nem minden. A leginkább oroszlánmorgásra vagy kutyaugatásra hajazó, általam besorolni nem sikerült és véletlenszerűen eleresztett "rock/metal" hangok is az amerikai énekes fegyvertárába tartoznak, már ha ezeket annak lehet nevezni. Az alább beszúrt dalban ezek részletesen meghallgathatók, tessék eljutni a végére, korábban kikapcsolni nem ér.
És ez a korong legerősebb száma, minden túlzás nélkül. Sokszor egyszerűen nem hittem a fülemnek. Ez a produkció a tévés tehetségkutatóknak abba az első körébe férne be legfeljebb, melyben a cél a közönség megnevettetése és/vagy elborzasztása a minden önkontroll nélküli, magamutogató jelöltek által. Nem tudom, én rendkívül kínban éreztem magam DeFeis úr teljesítményét hallván, szó szerint helyette szégyelltem magam, hogy ezt így ebben a formában a világ elé tárta. Nem is beszélve arról a hihetetlen mértékű modorosságról, öntetszelgésről, amit belesűrített az énektémákba. Ezen már nevetni sem lehet (na jó, lehet), ezen sírni kell.
A másik dolog a hangzás. Ilyen semmilyen, erőtlen, tipikus laptop-produkciót nem is tudom, hogy mikor hallottam. És itt ki kell mondani valamit: ez a zenei teljesítmény, ez a megszólalás, ez az egész egyenes és kikerülhetetlen következménye a zeneipar haldoklásának. Ilyen anyagot húsz évvel ezelőtt egyszerűen semmilyen kiadó sem jelentetett volna meg. Ez egy kezdetben lejtős, majd a végén szakadékba futó életpálya legalja. Legyünk vele tisztában: a zenekarok ma már fizetnek azért a kiadóknak, hogy jelentessék meg a lemezeiket (kivéve a legnagyobbakat, bár ott is önfinanszírozásból fut a stúdiómunka) és fizetnek azért, hogy turnéra mehessenek. Azaz: nem hogy pénzt nem látnak a munkájuk után, hanem ők fizetnek mindenki másnak, mint a katonatiszt. Ugyanis (majdnem) mindenki megkapja a pénzét, csak az előadó nem: a stúdiós szakemberek, a kiadós és koncert-promóterek, ugyanis ők pénzért és nem a rajongók két szép szeméért dolgoznak. A lemezeladás behalt, a letöltős, de ma már inkább streaming-szolgáltatók filléreket csepegtetnek csak (ha egyáltalán), koncertre is egyre kevesebben járnak, szinte csak a fesztiválok maradtak, 150 fős klubbulikból még nullszaldóra sem jön ki semmi.
Ez lesz ebből az egészből: egy hajdan tiszteletreméltó énekes és csapata ezt tette elénk ma, 2015-ben az asztalra. És legyünk nyugodtak felőle: lesz ez még sokkal rosszabb is, és itt nem csak a Virgin Steele teljesítményére gondolok. Az elkeseredett recenzióíró Ady Endre halhatatlan soraival búcsúzik:
Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.Tagadni múltat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.Testamentumot, szörnyűt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.
3/10
