Már az előzetesen közzétett dalok és hírmorzsák alapján tudtam, hogy tetszeni fog a brit The Heretic Order bemutatkozó korongja, melyet a Massacre Records adott ki szeptember 25-én és így is lett. Pedig minden ellenük szólt: a zenekari tagok idióta felvett nevei, a borzasztó image a banda fotóin és a szokásos bugyuta hókusz-pókusz ezzel az ostoba sátánista maszlaggal. De a zene az nagyon is rendben van, a körítés meg különösebben sosem érdekelt, talán utoljára tízéves koromban csodálkoztam rá, hogy jééé, milyen menő ez az ördögös cucc. Nos, azóta sok idő eltelt, engem meg az ilyesfajta promóciós célú figyelemfelkeltés legfeljebb megmosolyogtat és próbálok nem figyelni rá. De a The Heretic Order zenéjének egyáltalán nincs szüksége erre, lépjünk is gyorsan tovább.
Mivel az új rock/metal megjelenések döntő (és egyre növekvő) hányadát teszik ki a retro-ízű bandák produkciói, egy idő után fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy mi legyen a megfelelő hozzáállás az ilyen jellegű kiadványokhoz? Tegyünk különbséget a teljesen egyértelmű klónok és a hatásokat értő módon magukba olvasztó és az egyéni hang irányába elinduló csapatok között? Vagy inkább cezúrát húzva mondjuk azt, hogy eddig és ne tovább, ¡No pasarán!, ahogy az egyszeri kommunista mondaná?
Sosem értettem, hogy mi értelme van annak, amikor egy előadó vagy egy teljes zenekar másvalaki bőrébe bújik és semmi mást nem csinál, mint karaokét játszik és rettenetesen boldog, amikor valaki megjegyzi, hogy "úúú, te tisztára úgy énekelsz, mint a Dickinson" vagy "öregem, ez simán elmenne egy Testament számnak is". Szerintem aki így jár el, az egyszerűen csak némiképp szofisztikáltabb módon közli a hallgatósággal, hogy "sajnos egy kreatív nulla vagyok, nincs semmi mondanivalóm, zenei fejlődésem kezdeti szakaszában a könnyebbik utat választottam és jelenleg ennyire futotta, de azért tök jól nyomom a Breaking The Law-t, nem?"
Egy műfaj pangásának, gettósodásának nincs egyértelműbb jele az epigonok elszaporodásánál (ennek különösen gusztustalan és gyomorforgató továbblépése a cover- és tribute-bandák szakmányban történő felbukkanása, a magyar Iron Maiden feldolgozás-zenekar hivatalos The Book Of Souls release-partyt nyom és a korong dalaival előbb turnézik, mint maga a brit legenda, ez most tényleg komoly?). Nos, a fenti kérdésre természetesen a szigorú distinkció lehet a megoldás. A The Heretic Order debütalbuma pedig szerencsére egy olyan együttest mutat, melynek zenei gyökerei nagyon is egyértelműek, de azokat frissen, cseppet sem ósdi módon vegyíti és ráadásul ötletesen, szórakoztatóan teszi azt.
A modernség már a korong borítóján is szemmel látható: a kecskefej-maszkot viselő, feltételezhetően rossz szándékú úriembert plasztikáztatott, fenékimplantátumot viselő, Kim Kardashian imposztorként feltűnő hölgyrajongói veszik körül és ebből egyértelműen felismerhetjük, hogy ez a korong csak 2015-ben jelenhetett meg. Finom, cizellált módja ez a korszellem jelzésének.
Zeneileg a britek a hetvenes-nyolcvanas évekhez nyúlnak vissza, de ezt csak hangulati értelemben teszik. A megszólalás nagyon is modern: bika módon szól az album, külön öröm, hogy a basszusgitár is kellő hangsúllyal, elkülönülten van jelen. A The Heretic Order doomos zenét nyom, különösen súlyos alapriffekkel, de az egész korongon végighúzódik a rock 'n' roll. Hiába énekelnek a pokol éjfekete bugyrairól, ha végig szinte bulizós, laza megközelítéssel teszik mindezt. Nem az öncélú technikai megoldások, hanem a fogósság van a középpontban. Persze szó sincs itt azért sleaze metalról.
Az "All Hail The Order" bivalyerősen indul: a Burn Witch Burn néha Maidenes gitártémáit az El Balie de Los Muertos egyszerűen tökéletes zúzása követi. A Death Ride Blues meg a maga eszetlen tempójával eléggé Motörheades hatást kelt. De az érdekes az, hogy első lemezes bandához képest a The Heretic Order meglepően egységes, kiforrott stílust képvisel. Valahogy simán, a gépezetbe kerülő homok- vagy kavicsszem nélkül gördülnek egymás után a jobbnál jobb nóták, de szó sincs arról, hogy esetleg unalomba, monotonitásba fordulna a dolog.
A Rot In Hell szinte már egy kicsit besúlyosodott Blue Öyster Cult nóta is lehetne ismét Maidenes-szólórésszel, a slágeres dallamok pedig kifejezetten jól sikerültek. Rengeteg finom gitárszóló található egyébként a lemezen, de aki valamiféle Mercyful Fate utánérzést keres errefelé, az csalódni fog. Inkább doomos rock 'n' roll ez, igazi headbangelős ízekkel.
A korongot záró Entombed pedig a maga majd' kilenc percével egy utaztatós, sokszínű témahalmozás. Minden dalt végig lehetne elemezgetni, de nincs értelme: egy színtiszta adrenalinlöket a britek debütalbuma. A szívemhez nagyon közel áll ez a fajta rockos megközelítésű, de nagyon is metal muzsika, ahol a céltalan témázgatások teljes mértékben kiirtásra kerültek és a zenészek mindent alárendeltek a zúzásnak, a lendületnek, azaz (a népszerű terminus technicusszal élve) a dögnek. Nagyon-nagyon ajánlott!
9/10
