Október 9-én jelent meg a Prophecy kiadó gondozásában a brit Antimatter hatodik soralbuma "The Judas Table" címmel és bár nem állandó jelleggel, de azóta is gyakran utat talál hozzám a lemez. Nem volt ez szerelem első látásra (hallásra), de a dallamok és legfőképpen a zenekarvezető/énekes/dalszerző Mick Moss hangja szépen lassan bekúsztak a tudatalattimba, az elsőre egybefolyónak tűnő szerzemények fokozatosan elkülönültek és memorizálhatóvá váltak, ma pedig már ott tartok, hogy kedélyállapottól függetlenül képes vagyok bármikor berakni a lejátszóba a britek korongját. Pedig a "The Judas Table" leginkább a "The Final Cut" korszakos, abszolút mizantróp módon depresszív Pink Floydhoz hasonlóan rendkívül hangulatfüggő muzsika.
A csapatot (azaz inkább projektet) még 1998-ban alapította Mick Moss és Duncan Patterson, az Anathema basszusgitárosa és fő dalszerzője, aki éppen akkor lépett ki anyabandájából az "Alternative 4" című korong megírását és megjelenését követően. Moss, aki már jó pár éve a szólókarrierje beindításán dolgozott, rendkívüli szerzőtársat kapott maga mellé, aki az Antimatter névre keresztelt közös projekt első három albumán dolgozott vele. Érdekes módon alkottak együtt: mindketten teljesen külön, gyakran más országban dolgozva készítették el saját felvételeiket, amelyből egyenlően elosztva kerekedett ki az aktuális sorlemez.
2005-ben aztán Patterson távozott, hogy saját zenei elképzeléseire koncentráljon, így Moss, gyakorlatilag bármiféle zökkenő nélkül, vitte tovább az Antimatter zenei pályáját immár a saját elképzelései szerint. A britek mindig is egyfajta melankolikus, fél-akusztikus, rettentően szomorú, de mégis lenyűgöző dallamokkal teli muzsikát játszottak, mely sosem adta meg könnyen magát.
Nincs ez másként most sem, sőt, hogy a dolog bonyolultabb legyen, Moss egy komplett pszichológiai koncepciót rakott a korong mögé, arra felfűzve a nótákat. Moss elmondása szerint hosszú éveken keresztül szenvedett attól, hogy személyes kapcsolataiban folyamatosan árulással, megcsalatással és kihasználással találkozott a legkülönbözőbb formában. Sokáig azt hitte, hogy erről ő tehet és mindezt ki is érdemelte, de rájött, hogy ez igazából azoknak a pszichológiai kihívásokkal küszködő, lelketlen embereknek a hibája volt, akiknek mindezt köszönhette. A felismerés a frontemberben egyfajta megnyugvást is hozott és dalaiban próbálta feldolgozni ezeket a depresszióban töltött éveket, hogy mindörökre kitörölje magából ezeknek az élményeknek az emlékét is.
Érdekes, hogy ilyen háttérrel az ember leginkább dühös, agresszív zenét várna (már persze az Antimatter mércéjével mérve), de meglepetésünkre inkább valamiféle rezignált nyugalom és megbocsátás jön át a dalokból. Egy nóta kap hangsúlyos gitárriffeket, ez a Can Of Worms, illetve két tétel tempósabb még, a nyitó Black Eyed Man és az egészen fantasztikus, furcsán slágeres Stillborn Empires. Ebben a szerzeményben Moss szó szerint a lelkét is kiénekli. Itt kell kiemelnünk a zenekarvezető hangját: ilyen varázslatos, simogató, érzelemgazdag és minden erőszakolt manírtól mentes, bársonyos énekhangot alig hallani ma a rockmezőnyben.
Vonósokkal gyakran megtámogatott, akusztikus hangszerelésben bővelkedő, elmélkedős, nagyon szomorú lemez tehát a "The Judas Table". Mégsem érezni azonban a kiábrándultságot, az embergyűlöletet a dalokban, sokkal inkább az elfogadás irányába mozdul az album: elfogadni, belenyugodni az ember örök természetébe és abból kihozni a legjobbat. Az agressziónak még a gondolata is távol áll az Antimatter szellemiségétől, melyben persze egy jó adag Anathema-vonal is benne foglaltatik, ez kétségtelen. Aki szereti az ilyen érzelemmel teli, atmoszferikus, melankolikus muzsikát, annak a britek új albuma maga a csoda.
9/10
