Ha egy harmincéves csapatról beszélünk, mely a saját maga által választott színtér keretei között már mindent elért, ami emberileg és kereskedelmi szempontból lehetséges, és amely számos tagcserét követően az egyik leghűségesebb és legkitartóbb rajongótáborral rendelkezik, akkor minden bizonnyal mindenkiben felmerül a kérdés, hogy hogyan tovább. A rocksajtó az elmúlt öt-nyolc év Dream Theater lemeztermését látva szinte egyöntetűen azt írta, hogy a banda önismétlővé vált és bár nagyon magas színvonal alkot, de miközben a kilencvenes évek elején egymaguk hozták vissza a nemzetközi zenei vérkeringésbe a progresszív metalt és szenzációs, bátor albumokat adtak ki, ma már teljesen kiszámíthatóak és újítást várni tőlük botorság is lenne. Hát, a Dream Theater most alaposan belecsapott a lecsóba a tizenharmadik korongjával: olyan gyomrost kaptunk most tőlük, amit egy életre megemlegetünk.
Január 29-én jelent meg az amerikai zenekar "The Astonishing" című dupla albuma a Roadrunner Records gondozásában 34 (!) dallal, két óra tíz perc (!!!) játékhosszal. Természetesen rockoperáról van szó, egy monstre konceptalbumról, melyet John Petrucci gitáros/zenekarvezető és Jordan Rudess billentyűs írt együtt Petrucci történetére.
A hihetetlenül, rettenetesen eredeti sztori a következő: egy retro-futurisztikus, poszt-apokaliptikus disztópiában járunk, mely egy középkori jellegű feudális rendszer keretei között működik. Az egész világ egy kiválasztottra vár, aki legyőzheti a gonosz Uralkodót és a Birodalmat, összefogva és egyesítve a lázadókat. Hát, be kell valljam, ez a fantasztikusan újító történet engem egycsapásra megfogott, mivel ilyet még soha, sehol sem olvastam vagy láttam.
Jól indul a dolog, gondoltam és pozitív várakozásaimat tovább erősítette, amikor megtudtam, hogy David Campbell zeneszerző, a nagyzenekari hangszerelés filmes mestere is besegít a munkába, továbbá egy teljes szimfonikus zenekar és egy kórus is gazdagítja a felvételek teljességét. Mi kellhet még? Aztán információt szomjazó tekintetemet a zenekar honlapjára vetettem, ahol térképek, szereplők, helyszínrajzok, használati utasítások, receptek, forgatókönyv, stb. fogadtak: egy teljes történetvilág nyílt ki ámuló szemeim előtt.
Nos, igen, ebből kiderült számomra, hogy itt bizony hatalmas projektről van szó. A Dream Theater valami olyasmibe kezdett, amiből kiviláglik, hogy rájöttek: a zenélésből manapság már nem lehet megélni, főleg a rock/metal színtéren nem. Miben van pénz? Film-franchise fialja a legtöbb zsét mostanában: mindenki tudja sorolni ezeket, Petrucci pedig gondolt egyet és megalkotta a sajátját. Kici, occó, de a miénk. Az egész "The Astonishing" albumról ordít, hogy a videojáték már készülőben, a fröccsöntött műanyag akciófigurák már a csomagolást várják, kísérő könyvek megírva, társasjáték, csilivili bögre, okostelefon-app oké, Broadway-musical rendezés alatt, képregény megrajzolva, na és már házalnak a filmstúdiók környékén a megfelelő ügynökök, mert az igazi nagy biznisz a megfilmesítés.
Hopp, valamiről megfeledkeztünk. Igen, a zene. Ahhoz, hogy kellőképpen értékelni tudjuk a lemez erényeit, kicsit kezdjük távolabbról. Talán az egyetlen konceptalbum, melynek a története valóban beleégett a rockszíntér tudatalattijába, az a Pink Floyd "The Wall" című mesterműve. Ez jórészt a belőle készült, Bob Geldof főszereplésével vetített filmnek köszönhető. Ha azonban a Queensryche "Operation: Mindcrime", a The Who "Tommy" vagy a Styx "Paradise Theatre" és "Kilroy Was Here" korongjait hallgatjuk, igazából a zene miatt tesszük ezt, nem pedig a mögöttük meghúzódó történet kedvéért.
A fentebb említett albumok zenei tartalma kimagasló, zseniális, önmagukban megálló dalok találhatóak rajtuk, mindegyiken legalább három-négy, továbbá a szerzemények mind-mind az adott zenekar jól ismert stílusában, ezer közül is felismerhetően csendülnek fel. Nincsenek rajtuk felesleges átkötések, minden hangnak helye van.
Nos, a Dream Theater valami olyasmit tett le most elénk, amiről sohasem gondoltam, hogy pont ők fogják ezt elkövetni. Ez ugyanis bűn. A Dream Theater egy progresszív metal csapat. A "The Astonishing" sem nem progresszív, sem nem metal. A két kihozott kislemeznóta semennyire sem jellemzi a korong tartalmát, bár már betekintést nyújt a ránk váró rettenetbe.
Ez, kérem szépen, egy Broadway-musical és egy poweres giccsparádé pokolban nemzett szerelemgyereke. A korong 80%-a könnyfakasztó, zongorás, vonósnyűvős, klisés Disney-ballada, LaBrie csöpögős előadásában. A tizenikszedik ilyen tételnél már konkrétan fizikai fájdalmat okozott a hallgatása, pedig akkor még a felénél sem tartottam! A két előzetesen kihozott dal (ezt hangsúlyozni kell, mert valódi értelemben vett nóták nem nagyon vannak a lemezen) magasan a legjobb, itt legalább valamiféle dinamika megcsillan a szimfonikus borzalmak között.
Tulajdonképpen a csapat minden olyan hibát elkövetett, ami a zenei nagykönyvben szerepel. A harmincnégy tétel közül legalább az egyharmada felesleges szöszmötölés, sehová sem kifutó molyolás, ötletelés: funkciójuk mindösszesen a történetvonal felmondása, továbbrugdosása. Mintha egy elég unalmas filmzene instrumentális átkötéseit hallgatnánk.
Életkoromból fakadóan és apai kötelezettségeim részeként az elmúlt jó néhány évben végignéztem az amerikai filmipar szinte összes Pixar- meg Disney rajzfilmjét. Komolyan mondom, az ezekben szereplő musical-betétek köröket vernek színvonalban, ötletességben és muzikalitásban a Dream Theater rettenetesen pátoszos és giccses nótáira.
Befejezem itt. Még most is képtelen vagyok elhinni, hogy a "The Astonishing" korongot ugyanaz az együttes írta, mint az "Awake" című zseniális klasszikust és bizony most már a 2013-as, a csapat nevét viselő kiadvány is szinte zseniálisnak tűnik fel. Az új albumnak egyszerűen semmi köze sincs a Dream Theater eddigi pályájához, zenei világához: egész egyszerűen érthetetlen, ami történt. Aki pedig egy igazi progresszív metal albumot akar hallani, annak jó szívvel ajánlom a Symphony X tavalyi, "Underworld" című lemezét. Ég és föld a különbség.
5/10
