A Metal Blade kiadó január 29-én jelentette meg az amerikai Brimstone Coven második soralbumát "Black Magic" címmel. Nos, aki kicsit is beleásta magát a nemzetközi rocktrendekbe, könnyűszerrel megfejtheti a zenekar választott stílusát. A lemezcím, a borító, mind-mind szinte ordítja azt, hogy itt bizony a hetvenes évek első felét visszaidéző retro hard/heavy rock zenéről van szó, némi okkult szövegvilággal megfűszerezve. És bár az elmúlt öt évben másodvirágzását éli a műfaj, a Brimstone Coven tényleg visszament a forrásvidékhez: rendkívül kellemes, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának zenei miliőjét visszaadó lemezről van szó, de aki betonsúlyos riffekre vágyik, az ne itt keresgéljen.
Érdekes megfigyelni, hogy mekkorát változott a keményebb zenék súlyossága: ami a hőskorszakban szinte tolerálhatatlanul nyers és kemény muzsikának számított, az ma már szinte diszkrét háttér- vagy aláfestőzeneként szolgálhat. Mára gyakorlatilag a tiszta énekhang eltűnt a színtérről, a dallamok és harmóniák átadták helyüket a brutálisan széttördelt ritmusoknak, a követhetetlen, gyakran csak a stúdiómágiának köszönhetően életre kelt szólóknak és torzított riffeknek. Ennek az esztétikának fordított hátat a Brimstone Coven és írt meg egy olyan albumot, mely alapvetően a Sabbath/Zeppelin-iskolát követi, azaz azon a blues-zenén alapul, melynek bekeményített változata akkora robbanást okozott vagy jó fél évszázaddal ezelőtt.
Azonban senki se gondolja, hogy az amerikai csapat egy egyszerű Black Sabbath-kópia, az énekes pedig egy Ozzy-klón. A banda zenéje érzésem szerint sokkal többet merített a Blue Öyster Cult munkásságából és ez nagyot lendített a zenéjük befogadhatóságán. Jó értelemben slágeres a zenéjük és minden daluk kifejezetten dallamérzékeny. Finomabb, elegánsabb muzsika ez, tele csodálatos, többszólamú énektémákkal, ikergitáros szólókkal és a metal határain túlmutató szerzeményekkel.
Miközben a "Black Magic" albumot hallgattam, azon gondolkodtam, hogy milyen régen is találkoztam ilyen sallangmentes, a görcsös művészieskedést és a mindenáron való progresszivitást teljes mértékben nélkülöző, de mégis hihetetlenül hangulatos koronggal. A Beyond The Astral tételben érezni a BÖC hatását a legegyértelműbben (főleg az énektémák jellegzetesek), ez egyben a lemez egyik legerősebb szerzeménye is. Az ezt követő As We Fall egy laza, erőlködés nélküli, szinte akusztikusra vett rocknóta.
Corey Roth gitáros (aki egyben zenekarvezető és fő dalszerző is a csapatban) puritánra vett, de igen hangulatos szólóinak olyan a hatása, mintha hűvös, kristálytiszta forrásvizet kortyolnánk. Ma, amikor a gitározás már lassan lelketlen technikai sporttá silányul (tényleg, valaki igazán bevezethetné már a robotgitáros pozíciót is, mert szerintem senki sem venné észre a különbséget, koncerten pedig akár külön közönségcsalogató látvány is lehetne a dolog), Roth ízes, visszafogott, de a dalokban mégis önálló kis szerzeményekként feltűnő megmozdulásai érdemben tesznek hozzá a korong zenei világához.
Az igazán egyedi tényező azonban a már fentebb említett többszólamú vokálok és énekdallamok. "Big John" Williams énekhangja a komorabb hangvételhez képest meglepően kellemes, tiszta, hajlékony, nyoma sincs benne semmilyen agressziónak. Már önmagában ezért érdemes meghallgatnia a Brimstone Coven albumát, mert ilyen harmonizálásokkal mostanában nem igazán találkozhatunk a színtéren.
Persze azért vannak egyértelmű kikacsintások is a kiadványon: a The Seers és a Forsaken című tételek esetében igencsak fáradságos munkába kerülne a Black Sabbath-hatás letagadása, a The Plague című nótában pedig a Blue Öyster Cult dallammenetei köszönnek vissza körülbelül az "Agents Of Fortune" album korszakából.
A hangzás is illeszkedik a koncepcióhoz: mindenféle túlvezérlés, torzítás ki lett szépen gyomlálva és a gitárok valószínűleg pontosan úgy szólnak, ahogy azok megdörrentek a stúdióban. Egy mai rockrajongó, aki sosem hallotta a hetvenes évek mára klasszikussá érett lemezeit, talán vékonynak és erőtlennek mondaná ezt az analógos megközelítést, de ehhez a fajta zenéhez tényleg ez passzol.
Összességében tehát egy nagyon is korrekt lemez született az amerikai retro-rockerek műhelyében. Koncerten nem hiszem, hogy le tudnának kötni, de otthoni zenehallgatáshoz tökéletes: csodaszép dallamok, nagyon jól megírt dalok, ízes szólók, egyszóval a klasszikus rockzene szerelmeseinek kötelező darab.
8,5/10
