Időről időre egyes országokban meglódul valami, beindul a rockszíntér, gomba módra szaporodni kezdenek a zenekarok, egyre jobb és minőségibb lemezekkel és produkcióval állnak elő a bandák. E mellé aztán intézményesült formában odaállhat akár a hivatalos kultúrpolitika is támogatások, különböző zenei alapok és pályázatok formájában, újabb lökést adva a már beindult pezsgésnek. Így lett az egész skandináv mezőny (különösen Finnország példája elképesztő) a metalzene élharcosa. És bár Görögország jelenlegi körülményei ezt vajmi kevéssé teszik lehetővé, a hellén szcéna is szélsebes ütemben erősödik. A Poem után most az Universe 217 tett le az asztalra egy olyan albumot, mely azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert a produkciójuk teljesen elüt mindattól, amivel mostanában találkoztam.
A Ván Records március 18-án jelenteti meg a görög együttes negyedik stúdióalbumát "Change" címmel: bevallom, most találkozom először a zenekarral, pedig 2007-es alakulásuk óta három nagylemezt és két EP-t is kiadtak, tehát nem ülnek ölbe tett kézzel, hiszen emellett olyan csapatok előtt játszottak, mint az Anathema, a Neurosis vagy a Saint Vitus. De a több tízezer zenekart produkáló színtéren ez nem is csoda: gyakorlatilag lehetetlen folyamatosan nyomon követni a világ legkülönbözőbb részeiről elénk ömlő zeneáradatot, legfeljebb a szerencsében bízhatunk, hogy ráakadunk valami tényleg egyénire és érdekesre.
Mindig azok a bandák érdekeltek igazán, akik tesznek a zenei trendekre, nem egy jól ismert vonal sokadik kópiái akarnak lenni vagy már egy jól bejáratott stílus sablonjait használják akár igen magas szinten is, hanem még a buktatókat, a kudarcot is felvállalva, de fogcsikorgatva is újat akarnak mutatni. Ebből a fajta hozzáállásból sokszor valami értelmezhetetlen, álművészieskedő katyvasz születik, kár is lenne ezt tagadni. A rendetlenségben is rendet kell vágni: csak a kontrollált káoszban jöhet létre valami egyéni.
Egy együttes újdonság- vagy előre mutató jellegének próbája lehet, ha meghallgatva azt, feltesszük magunknak a kérdést, hogy megszülethetett volna-e az adott lemez mondjuk húsz-huszonöt-harminc-negyven évvel ezelőtt. Ha a stúdiós, produkciós háttérmunka technikai fejlődését kivéve a képletből a zene gond nélkül belesimulna a ma már klasszikus death/thrash/power/glam/hard rock, stb. korszak kiadványaiba, akkor lehet ugyan korrekt iparosmunkáról beszélni, de egyéni ízről, saját stílusról aligha. Ha azonban elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ezt így harminc évvel ezelőtt valaki kiadta volna a kezéből, nos, akkor már talán lehet újító szándékról beszélni (ettől azonban még lehet egy mai trend századik klóncsapata is a szóban forgó brigád).
A görög Universe 217 legnagyobb érdeme, hogy ha egyszer hallottuk, nem fogjuk összekeverni egyetlen más bandával sem és a fenti próbát is magabiztosan kiállják: ez a zene nagyon is mai, semmi köze sincs sem a retro-hullámhoz, sem pedig a mai divatos trendekhez. Experimentális doom metalként hirdeti a kiadó a zenekart: ez igaz is, de sokkal többek ők ennél. Jó adag post-metal, grunge, progresszív és atmoszferikus rock húzódik meg a dalokban, mégis összeáll az egész valami olyan sajátos egységgé, ami alapvetően különbözteti meg őket más, énekesnővel felálló bandáktól.
Természetesen a legegyedibb összetevő Tanya énekhangja, melyben néha megcsillan egy kis Janis Joplin-jelleg is. Olyan feszültség, agresszió rejlik a torkában, hogy azt érezhetjük: nem kell sok és jön a robbanás, ami szétveti a dalok kereteit és kontrollálhatatlanul tör elő a paranoia. De még a legszélsőségesebb pillanatokban is képes visszafogni ezt az őserőt: a pengeélen táncolás művészete az, ami ezt az extra ízt megadja a görög csapat és zenéje számára. A hetvenes-nyolcvanas évekbeli post-punk csapat, a Talking Heads vezetője, David Byrne birtokolta ezt a különleges képességet: szinte olyan őt hallgatni, mintha egy elektromos elosztóállomás mellett állna az ember. Fizikailag érezni lehet a feszültséget a hangjában és ezt tökéletesen hozza Tanya is.
Azonban a Universe 217 nagyon is metal: bármennyire is kalandoznak el saját zenei játszóterükön túl is, a gitárok félelmetesen súlyosan szólnak. Riffekről nemigen lehet beszélni, mert nem riffalapú a muzsika: ez a kegyetlenül depresszív, szinte üvegszilánkként belénk hasító zene nem igényli a konvencionális dalszerkezeteket. Mintha egyetlen hatalmas, sötét tudatfolyamként gomolyognának elő a dalok.
Itt nincs semmilyen önfeledt, örömteli, de akár elégedett pillanat sem, éppen ezért szerencsés, hogy a korong játékhossza nem haladja meg a háromnegyed órát. Nem tudom, hogy lett volna-e erőm ebből többet befogadni: a záró, tizenkét perces címadó tétel így is éppen elég megterhelő volt. Az az érzelemmennyiség, ami átjött a dalokból és az énekből, felgyülemlik az emberben, legalábbis bennem felgyülemlett és utána nehéz bármilyen más zenét hallgatni. Le kell ennek ülepednie, gondolkozni kell rajta, figyelni kell rá: nos, pontosan ezek az igazi művészet befogadásának fázisai. Talán egyértelmű a fentiekből, hogy az Universe 217 maximális figyelmet követel meg a hallgatótól. Ha ez nem áll rendelkezésünkre, akkor talán jobb, ha bele sem kezdünk ebbe a kegyetlenül súlyos, nehéz muzsikába. A görögök semmivel sem könnyítették meg a dolgunkat, de nem azok a legjobb élmények, eredmények az életben, melyekért küzdeni kell?
9/10
