Manapság már rendesen bemerevedtek a zenei frontok: nagyon kevés együttes tud csak kilépni abból a stílusgettóból, ahová hamar besorolják őket a rajongóik, a szaklapok és blogok, no meg a koncertszervező cégek. Ez valahol természetes is: a tengernyi zenekar és a rengeteg megjelenés között valahogy rendet kell vágni, ezért születnek az olyan ajánlók, miszerint "ha szereted az XY és WZ bandákat, akkor ezt is hallanod kell", meg "epikus elektronikus zombie metal az ABC együttes nyomvonalán", stb. A katalán csapat, az Obsidian Kingdom második soralbuma március 11-én jelent meg a Season Of Mist kiadó gondozásában "A Year With No Summer" címmel és róluk a fentiek szerinti jellemzéseket szinte lehetetlen lenne alkotni. Nem igazán férnek bele semmilyen skatulyába: hogy aztán ez mennyire garantálja a minőséget, az az olvasó/zenehallgató döntése kell, hogy legyen.
A spanyol-katalán banda jó tíz éve alakult: az extrém (black) metal felől indulva gondolom folyamatosan jutottak el ahhoz a zenéhez, amit ma művelnek. Érdekes dolog ez: számtalan helyen - magazinokban, blogokban - lehet olvasni arról, hogy a metal belefagyott a huszonöt-harminc évvel ezelőtt kitalált megoldásokba, talán a grunge volt az utolsó stílusújítás, azóta semmi új nem történt a műfajban, önismétlővé és végtelenül kiismerhetővé vált az egész. Azonban azok a rockcsapatok, melyek mégis belevágnak a megújulásba, furcsa módon egy-két lemez után véglegesen otthagyják a metalt, annak minden eszközével és esztétikájával együtt. Persze a zenei újságírók ódákat zengenek e bandák merészségről, progresszivitásáról, csak éppen arról felejtkeznek el, hogy a nagy megújulás során semmi más nem történt, minthogy az említett zenekarok egyszerűen odébbálltak és metal helyett most meglehetősen átlagos elektropopot vagy akármicsodát játszanak.
Az Obsidian Kingdom pontosan az a fajta zene, amiről harminc évvel ezelőtt senki sem mondta volna, hogy metal: vannak benne súlyos gitárriffek, de a gitár nem játszik alapvető szerepet a dalokban, inkább csak az érzelmi csúcspontokat hivatott kiemelni. A fő hangszer itt az elektronika, illetve a hagyományos értelemben vett billentyűsök (lásd a retro-trendre kikacsintó Hammond-orgonás részeket): az egész korongnak van egy nagyon szomorú, lebegős hangulata.
Mintha egy rég elmúlt, számunkra kedves dologra gondolnánk vissza, ami már jó ideje nincsen velünk. Az emlékezés még felszakít bennünk mindenféle érzelmet, de lassan elmúlik, elfelejtjük: talán erre utal a lemezcím is ("Egy év, melyben nem jött el a nyár"). Egy olyan angol progresszív rockzenekar jutott eszembe, melyre a frontember, Zer0 Æmeour Íggdrasil énekhangja is folyamatosan visszautal, ez pedig nem más mint a hetvenes évek első felében alkotó és zseniális, örök érvényű albumokat létrehozó Genesis. A fiatal Peter Gabriel hangja szinte megelevenedik a katalán énekes torkában, bár a feszültségkeltés, illetve az érzelmek átadása korántsem olyan egyéni, mint a példaképénél (és bevallom, sajnos néha kicsit hamiskásak is a tiszta énekrészek, a black metalos durvulatok viszont nagyon is rendben vannak).
A hasonlat egyébként más értelemben is ül: a Genesis volt az a rockzenekar, ahol a hangsúly nem a gitárokon, hanem Tony Banks billentyűs hangszerein volt, azok vezették a témákat, és a szólóhangszer szerepe is az övé volt. Itt ugyanaz a helyzet: a gitárok teljesen mellékes, szinte epizódszerephez jutnak csak. Érdekes egyébként, hogy a zenei gyökerekre az Obsidian Kingdom jelzésértékűen próbál utalni: Csihar Attila (Mayhem) és Garm (Ulver) is vendégszerepel a korongon, bár hozzájárulásuk kimerül néhány hang feléneklésében vagy egy rövid, aláfestés jellegű monológ elmondásában.
Az album hét tételből áll háromnegyed órában: rendkívül eklektikus zenével van dolgunk, mely gyakran válik repetitívvé és szinte elviselhetetlenné. A The Kandinsky Group című tizenegy perces tétel számomra ebbe a kategóriába esett: a doomosan súlyos alapriff olyan sokszor ismétlődött a legkülönbözőbb zörejek és üvöltözések közepette (különösen a középrésznél), hogy az bizony alaposan próbára tette a türelmemet.
Mindenképpen értékelendő és nagyon is becsülendő az, hogy a spanyol banda nem akar belecsücsülni a metal kész megoldásaiba, hanem ha kell, akkor ütvefúróval próbál utat törni magának, de úgy érzem, hogy néha öncélú művészieskedéssé fajult ez a nagy vállalkozás. Nagyon kimerítő részek váltakoznak hibátlan, atmoszferikus darabokkal, ezért nagyon nehéz egyben látni és értékelni a korongot. Az első klipnóta, a Black Swan kompakt és tökéletes dalszerkezetével tényleg kiemelkedik a többi szerzemény közül: talán ez az az irány, ami felé a bandának tartania kéne, azaz az összefogott, minden felesleget maga mögött tudó, rövid és ezért ütősebb rockdalokat kéne előtérbe helyezniük.
Zeneileg és más műfajokra nyitott rockrajongóknak mindenképpen ajánlott az Obsidian Kingdom új lemeze, de készüljünk fel lélekben: nagyon is súlyos és megerőltető utazásra számíthat mindenki, aki belemerül ebbe a nyár nélküli évbe. Mert ahogy Bill Murray, az időjós mondta minden idők legjobb filmje, az Idétlen időkig mélypontján:
Megmondom nektek, milyen lesz a tél. Hideg lesz, kurva nagy, baromi szürke lesz, soha nem múló, életfogytig tartó."
8/10
