A retro-metal hullámnak már külön spéci terminológiája is van: az NWOTHM (New Wave Of Traditional Heavy Metal), azaz a hagyományos heavy metal új hulláma néven illetik ezeket a csapatokat, a nyolcvanas évek eleji NWOBHM (a brit heavy metal új hulláma) mintájára. Olyan bandák sorolhatók ide, mint a Steelwing (friss albumuk kritikája itt), az Enforcer, a Skull Fist vagy a White Wizzard, illetve a kanadai trió, a Cauldron is, melynek negyedik albuma a High Roller Records gondozásában január 8-án jelent meg "In Ruin" címmel.

A kanadaiak azt a fajta nyolcvanas évekbeli metalt játsszák, melynek hallatán eszünkbe juthat a Dokken, a dallamos amerikai vagy brit bandák, melyek a speed és heavy metal között lavíroztak kellemes, riffelős gitárzenéjükkel és fantasy/scifi/epikus-hősies szövegvilágukkal. Ne a mai nyálas európai (német) power metalra gondoljunk, ne is a hair metal slágergyárosokra, hanem inkább azokra az ártalmatlan albumokra, melyek ma már kissé haloványnak, túljátszottnak és némileg túlértékeltnek is tűnnek: talán a nosztalgia fényesíti meg csak az emléküket.

A kanadaiak azok közé tartoznak, akik rendkívül rigorózusan, hangról-hangra, beállításról-beállításra próbálják teljesen korhűen visszaadni annak a bizonyos érának a hangulatát, megszólalását és dallamvilágát. Sokszor és sokat töprengtünk már azon e magazin hasábjain, hogy ennek vajon mi értelme is van és azon kívül, hogy az adott zenekar kiélheti ilyetén vágyait, illetve hogy a nagyon kisszámú hithű rajongó ismét kap egy olyan albumot, ami mellett elmerengve lehet fantáziálni fiatalságról, kamaszkorról, egy már végérvényesen letűnt világról, nem sokat tudunk felhozni az NWOTHM mentségére.

A Cauldron a torontói Lincolnc County Social Club nevű stúdióban Chris Stringer (Rush) producer irányításával, de alapvetően saját ízlése szerint vette fel a 2012-es "Tomorrow's Lost" korong folytatását és természetesen a kijelölt csapásirányon maradtak, egy jottányit sem mozdultak el ettől a már jól bevált formulától. Vékonyan szóló gitárok, pöttyögős basszus, nagyon steril, műanyag dobhangzás, előrekevert vokál: minden pontosan úgy szól, ahogy például a Mötley Crüe Looks That Kill című klasszikusa.

A dalok alapvetően a középtempós/mérsékelten gyors sávban mozognak, sok dallammal, többszólamú vokálokkal, kevéssé memorizálható refrénekkel, kellemes szólókkal, de mindenről ordít az a fajta megkopottság, melyet egy sokadjára fénymásolt szöveg vagy egy (korhű hasonlat) többszörös átjátszott kazetta esetében tapasztalhatunk. Még a legsikerültebb tételek is, mint például a Corridors Of Dust vagy a Come Not Here, melyek pedig tényleg a stílushullám csúcsának tekinthetőek, valamiféle enerváltságtól, vérszegénységtől látszanak/hallatszanak szenvedni: hiányzik a lelkesedés, a lendület, az a mindent lesöpörni akaró agresszió, ami nélkül nem érdemes felállni a színpadra. 

Minden nóta fordulatát ismerjük már előre: legalábbis az a réteg, mely első kézből hallotta még a nyolcvanas években ezt a muzsikát, kívülről-belülről fújja az egész repertoárt, a manírokat, a zenei fordulatokat, mindent, szőröstül-bőröstül és itt rejlik a az egész korong, de az egész retro-trend legnagyobb problémája. Az idősebb generáció ezt az igazi mesterektől kapta, az ő előadásukban szereti visszahallgatni a '80-as évek heavy metal gyöngyszemeit, viszont a fiatalabb rajongóknak az "In Ruin" körülbelül úgy hangozhat, mintha menüettre kellene táncolniuk a bulikon. Teljesen rendszeridegen, inkább furcsa, mint érdekes.

Sajnos van még egy körülmény, amit nem lehet megkerülni, ez pedig a basszusgitáros-énekes Jason Decay énekhangja. Az a nyafogós, a fentebb említett Mötley Crüe frontemberéről nevesített mikiegeres vokálja van, ami önmagában nem is lenne rossz, csak sajnos rendkívül finoman, mintegy negyed-nyolcadhanggal szinte végig föléénekel a szólamának. Nem tudom és nem hiszem, hogy ez tudatos koncepció lett volna, így viszont gyakorlatilag tönkrevágja a produkciót. 

Nem a tehetség hiánya miatt nem érzem átütőnek az "In Ruin" albumot: más, de sajnos sokkal több hibádzik itt, melyet az alapkoncepció korrigálásával lehetne orvosolni. A saját útra lépés, mint oly sok bandánál, itt sem spórolható meg. 

6,5/10