Volt már olyan érzésed, amikor egy könyvet, filmet, színházi előadást vagy bármilyen, művészi aspirációval fellépő produkciót láttál, hogy nem tudtad eldönteni: most valami egészen elképesztően egyedit, netán zseniálisat tapasztalsz meg éppen vagy a világ legamatőrebb és legkreténebb ökörségével találkoztál, melyet nézni/látni is merő kínszenvedés?
Néha - teljesen meglepő módon - nagyon nehéz különbséget tenni e két szélsőség között: a leghíresebb ilyetén átverés az volt, amikor egy csimpánz poénból és direkt megtévesztésből odarakott nonfiguratív mázolmányait a legnevesebb műkritikusok kiáltották ki zseniálisnak és a sznob (és persze igen gazdag) műpártolók vagyonokat fizettek szegény majom egy-egy kreálmányáért. Valami ilyesmi érzésem volt, amikor az olasz horror-doom metal csapat, az Abysmal Grief negyedik albumát, a Horror Records gondozásában január 25-én megjelent "Strange Rites Of Evil" című korongot meghallgattam.
Húszéves banda már az Abysmal Grief és ez hallatszik is legújabb kiadványukon: pontosan tudják, hogy mit akarnak játszani és azt az utolsó hangjegyig meg is valósítják. A választott stílus a lassú, de nagyon húzós doom zene súlyos orgonakísérettel és valami egészen elképesztő módon őrült és megosztó énekkel megspékelve.
Ahogy a nyitó Nomen Omen berobban - a kezdő miseéneklés zseniális - és arcunkba kapjuk Labes C. Necrothytus infernális és rendkívül teátrális basszusát, mely szövegmondás, monodráma és helyenként black metalos stíluskavalkád is egyszerre, onnantól döntenünk kell: fogjuk-e tolerálni vagy éppen élvezni ezt vagy hagyjuk a fenébe és zárjuk is el ugyanazzal a mozdulattal. Valahogy olyan hatása van az egésznek (az analógia egyéb szempontból is fennáll), mint King Diamond munkásságával találkozni az első alkalommal. A dán metalhőst számosan istenítik (jelen sorok írója némileg kisebb lángon, de nagyon is rajong érte), mások vércikinek és a rocktörténelem leggázosabb figurájának tartják. Lelkük rajta.
Labes C Necrothytus ugyanis nem csak énekel, hanem előadja azokat a síron túli horrortörténeteket, melyeket akár a dán bonviván is írhatott volna bármelyik lemezén. Hangjában sok van Till Lindemannból is, legalábbis annak legkorábbi, "Herzeleid" albumos korszakából. Egyértelműen az ő produkciója viszi a hátán a lemezt, mert bizony a zene - a doom stílusból fakadóan - eléggé monoton és repetitív, bár kétségtelen, hogy a korlátozott eszközökkel az olasz brigád nagyon is ügyesen él: tökéletesen alkotják meg azt a kényelmetlen, furcsa atmoszférát, mely néha egész félelmetessé is képes válni.
A szövegvilág - nem meglepő módon - a halállal, a holtakkal és magával az ősgonosszal foglalkozik, mely ott lapul minden dolgok mélyén, a világ kezdetétől fogva. Mindezek tükrében a zseniális borítókép finoman szólva is ironikus: mintha minden emberi erőfeszítés és hit teljesen felesleges, sőt, nevetséges volna, mert így is, úgy is minden az ördögé. Ebből egyenes vonalúan következik a cinizmus, majd a nihilizmus: ez pedig tényleg a nagy ellenlábas mesterkedéseit szolgálná csak.
A bő háromnegyed órát mindösszesen hat tétel tölti ki, tehát a dalok igen hosszúak: nem mindegyiket érzem telitalálatnak, néhányuk indokolatlanul önismétlő, illetve található egy mélypont is a korongon. A Cemetery című tételben a gitárszólót tényleg fájdalmas hallgatni: ezt így, ebben a formában nem kellett volna. Tempóbeli pontatlanságok, rendkívül mérsékelt technikai tudás, zenei mondanivaló hiánya: ez tényleg felesleges lett így, mondhatni amatőr ízű és jelentősen csökkenti az amúgy alapvetően klassz nóta élvezhetőségét. A záró, tizenhárom perces, szinte epikus magasságokba emelkedő Dressed In Black Cloaks viszont tényleg lenyűgöző.
Aki vonzódik a morbidhoz, a groteszkhez, az kincsesbányát találhat az olaszok lemezén: könnyen beszippant ez a hangulat, a dalok jók, az énekesi teljesítmény - vérmérséklettől függően - zseniális, a megszólalás kellemes, a témához illően vészjósló, szóval a stílus, illetve King Diamond, a Mercyful Fate, a korai Rammstein rajongói nem tudnak mellélőni az Abysmal Grief új lemezével. Én jól szórakoztam.
8/10
