Nem tudom, melyik elmebeteg agyából pattant ki az az ötlet, hogy cuki japán kislányos popzenét ötvözzön a metal különböző alfajaival, azaz hogy létrehozza a „kawaii metalt” és hogy ezáltal megteremtse a Babymetalt, de a merész ötlete annyira bejött, hogy a zenekar nevét viselő debütáló album után idén áprilisban megérkezett annak folytatása, a "Metal Resistance".
A fenti definíció láttán jómagam is ódzkodtam a zenekartól, de ha már ezek a kislányok a taiwani Chthonic-kal nyomták el a Gimme Chocolate című dalukat, akkor megérdemlik, hogy némi figyelmet szenteljek nekik. Az új album megjelenése előtt vettem rá magam, hogy meghallgassam az egyszerűen csak "Babymetal" címre keresztelt anyagot, melynek hatására felváltva fogtam a fejemet és röhögtem az asztalt csapkodva, hogy mégis mi a csuda ez. Sokadik hallgatásra, miután megszoktam a kislányos énektémákat, persze feltűnt, hogy igencsak változatos és van ám rajta zenei munka is bőven, így érdeklődve vártam a japánok második albumát.
Ez az album is változatosra sikeredett, de az első album által keltett hatást nem tudta elérni, annak ellenére sem, hogy képes volt egy-két érdekességgel szolgálni. Az első dalban ért az egyik nagy meglepetés, két vendégelőadó, Herman Li és Sam Totman szólózgattak párat egy dal erejéig, így született meg a Road of Resistance, ami úgy hangzik, mint egy j-pop és DragonForce mash-up. A második meglepetés pedig az volt, hogy ezen az albumon található meg a zenekar első angol nyelvű száma is, a THE ONE, ahol a SU-Metal művésznévre hallgató Suzuka Nakamoto nem ezt a tipikus japán cukiskodást csinálja, hanem a normális hangján énekel, ez üdítő változatosságként hat a két nyávogó énekestársa mellett.
Az előző albumhoz hasonlóan, itt is kapunk tempó- és műfajváltásokat, akár egy számon belül többet is. A "Metal Resistance" felépítése olyan eklektikus, mintha Youtube-egyveleget hallgatnál, csak éppen esetünkben egy olyan hangszórón, ami az énektémákat egy japán kislány hangterjedelmére torzítja. Van itt metalcore-os döngölésből power metal refrénre váltós nóta (Tales of the Destinies), menetelő szamurájok csatakiáltásától hangos amerikai power metal (Meta Taro), power ballada (No Rain, No Rainbow), és technikázós, djentes zúzás (KARATE) is.
Kár, hogy ezek ellenére sem éri el az első album lendületét. Kicsit mintha több lenne az üresjárat, és a középtempójú dalok miatt kiesünk a lemez sodrásából. Hiányolom a beteg műfajtól eltérő betéteket is, például azokat a hip-hopos, reggae-s beütéseket, amit az első lemezen hallhattunk. Bár a Tales of the Destiniesben két gitárszóló közé beékeltek egy rövid bárzongorás betétet, de a dalok korántsem olyan változatosak, mint a korábbi korongon. Elkezdtek ráállni a metalcore-os riffelésre és majdnem minden számba tesznek egy-két breakdownt is.
Ami az előző albumon még vicces megoldás volt, azon itt már inkább csak mosolygunk. Szép lassan leeresztődni látszik ez a poénforrás, úgy tűnik, hogy majdnem az összes poénjukat ellőtték már korábban, vagyis hogy különböző metalzenei alapokra ráteszik három japán kislány énekét, ezzel is leplezve, hogy a csapatnak nincs egyedi hangzásvilága. Ezért a Babymetal inkább tűnik egy kreativitását, és a művészi szabadságát kiélő művészember projektjének, mint egy zenekar közös munkájának. Félreértés ne essék, ez egy látványos koncerten biztos működik, de hogy otthon is jól mulasson a hallgató, ahhoz jóval több kell, nem csak önismétlésbe hajló metalzene és nyávogás.
7/10
