A 2001-es újjáalakulást követő ötödik albumát jelentette meg a Nuclear Blast gondozásában május 27-én az amerikai Death Angel "The Evil Divide" címmel. A nyolcvanas évek elején öt filippínó unokatestvér/rokon által alapított csapat az egyik legszínvonalasabb produkció volt, mely a Bay Area tájékáról elindult és el is jutott a fősodorbeli népszerűség kapujáig, de sajnos azon átlépniük sosem sikerült. Három albummal a hátuk mögött 1990-ben érte őket egy turnébuszbaleset, melynek során Andy Galeon dobos súlyos sérüléseket szenvedett. Ott és akkor véget is ért a történet, de tíz év elteltével megint összeálltak és azóta - folyamatosan változó felállással ugyan, de - szépen sorra érkeznek a korongok.

Mára már csak Rob Cavestany gitáros és Mark Osegueda énekes maradt az eredeti tagságból: ők a Death Angel agya és hangja. Cavestany volt mindig is a fő (gyakran egyedüli) dalszerző, Osegueda énekstílusa és orgánuma pedig ezer közül is felismerhető, talán ő az egyik legszuggesztívabb frontember a színtéren. Ők a banda kreatív magja: ahol ők együtt zenélnek, az tulajdonképpen mindig Death Angel lesz.

Már elsőre megdöbbentő, hogy a banda mennyire nem a retro-vonulat eszköztárával él: rengeteg olyan zenei megoldást csempész bele a dalokba, melyektől szinte hasonlóvá válik számos, a metalcore irányából érkező mai zenekarral. Bár a debütalbumuktól, az 1987-es "The Ultra-Violence" korongtól eltekintve sosem voltak ők egy vegytiszta, vonalzóval megrajzolt thrash csapat, mégis érdekes meghallgatni az olyan tételeket, mint a nyitó The Moth vagy a Father Of Lies, melyekben szinte hallani véljük a Bullet For My Valentine vagy a korai Trivium dallammeneteit.   

Számos érdekes megoldást találunk a dalokban, ideértve a nyolcvanas évek brit heavy metaljából becsempészett ikergitáros támadásokat vagy a hardcore-os elemeket. Az alap persze mindig a dallamos thrash, mert Osegueda fantasztikus hangját kár lenne elpazarolni holmi csordavokálokra és smirglireszelős szövegköpködésre. Van ilyen is persze, de nem ezek dominálnak, hanem az okosan, jól megírt énekdallamok és dalszerkezetek.

Egyetlen nóta lóg ki az albumról, mégpedig a Lost: itt szinte kilométerekről érződik, hogy ez kifejezetten slágernek készült, amolyan húzódalnak, mely akár a rádiók játszási listáján is helyet kaphat. Szégyentelenül és szándékoltan megadallamos tétel ez: mintha csak a kereskedelmi áttöréssel kacérkodó Megadeth írta volna a kilencvenes évek második felében, csak persze Osegueda hangja egy napon sem említhető Dave Mustaine énekesi teljesítményével. 

A "The Evild Divide" második fele aztán már kicsit biztonsági játéknak tűnik, természetesen csak önmagukhoz képest: igazi, zakatoló thrash-gránátokat kapunk az arcukba a záró Breakaway, The Electric Cell, Let The Pieces Fall dalhármas képében. Bevallom, én örültem a stílusbeli visszakanyarodásnak, mert a Death Angel zenekarban mindig is egy fifikás, de alapvetően olyan brigádot szerettem meg, akiknek tényleg a thrash metal áll a legjobban. Bár az is igaz, hogy pontosan a fent említett finomságok miatt szólnak egyénien és ezer közül is felismerhetően.

Érdemes még megemlíteni a hangzást, mert ahogy a dobok szólnak, azt bizony tanítani kellene. Jason Suecof producer már harmadik alkalommal áll a keverőpultok mögött és nem véletlenül: minden tisztán, kiegyensúlyozottan szól, és ami a gyengém, végre a basszusgitár is külön hangszerként, önálló dallamhordozó eszközként hallható, mely néhány tételben szinte Iron Maiden-szerűen kel életre.

Tíz dal háromnegyed órában: pontosan azt kapjuk, amit várhatunk a kaliforniai együttestől. Egy friss, de ütős, dallamos, mégis horzsoló thrahs metal albumot egy olyan zenekartól, mely tökéletesen tisztában van a képességeivel és pontosan tudja, hogy mit akar és mi áll jól neki. Ennek pedig mi csak örülhetünk.

8,5/10