Egy balatonparti településen szervezett fesztiválnak megvan az az előnye, hogy az üres délelőtti órákat a Magyar Tenger partján tölthetik a fesztiválozók, amire igencsak nagy szükség volt, ugyanis mintha csak a pokol melege szállt volna Balatonszemesre, olyan forróság uralkodott a máskor oly csendes, de most a metaltól hangos kisvárosban. 

Az első nap érdemes volt az érkezést kicsivel a késődélutáni órákra időzíteni, részben a nagy meleg miatt, részben az unalmas órák elkerülése végett, tekintve, hogy a Wacken Metal Battle-től eltekintve a koncertek körülbelül délután négy óra körül kezdődtek, és három különböző színpadon zajlottak, nem egyszer egy időben. 

A csütörtöki nap első fellépői közül való volt a lábatlani Christian Epidemic is, akik az elég korai, háromnegyed ötös időpontban léptek a Fesztivál Aréna színpadára. Azonban a pokoli meleg ellenére is szép számmal gyűltek össze a fedett sátor alatt az emberek, hogy arra a csekély háromnegyed órára extrém muzsikával töltsék meg a fülüket. A srácokat mintha kísértené a rossz hangosítás, ugyanis a Kreatoros buli után, itt sem volt minden teljesen rendben a hangzással, csak amíg ott elment az áram, és nem tudták lenyomni, addig itt nem ilyen természetű volt a probléma. Nem mindig hallatszottak rendesen, állítólag a monitorládákkal is volt gond, és Borhidi Gábor sem hozta úgy a mély énektémákat, ahogy máskor.

A Monster Nagyszínpados Dalriada koncerten még fele annyi árnyék se volt, mint a Fesztivál Arénában, de ez nem tántorította sem a zenekart, sem a közönséget egy fergeteges bulitól. Irigyelhette is a sok feketébe öltözött rocker a fehérben zúzó zenekart, nekik ennyivel kevesebb gondjuk volt a meleggel. A koncertet a hamar klasszikussá vált Hunyadi és Kapisztrán nándorfehérvári diadaláról szóló eposszal kezdték. Ezután a kicsivel több mint egy óra alatt nagyjából szokásos koncertprogramot hallhatott a nagyérdemű, kiegészülve három dallal a tavaly megjelent "Áldás" című nagylemezről (Amit ad az ég, Dózsa rongyosa, Áldás). Természetesen Ficzek András humoros(nak vélt) beszólásaiból sem volt hiány, és a hőség ellenére volt pogózás, táncikálás rendesen a közönség részéről, sőt még egy wall of death is kerekedett. 

Fél 8-tól egy másik soproni zenekar vette rá a közönséget a fejrázásra, a Bloody Roots, a Moby Dickből ismert Smici másik zenekara. A Moby Dickhez hasonlóan ők is thrash metalban utaznak, de itt Ficzek András írja a dalszövegeket, és a saját nótáik mellett élőben játszanak olyan Moby Dick-nótákat is, amelyeket nem hallhat a nagyérdemű, például az Ilyen ez a század című dalt. A monitorládák itt sem viselkedtek valami fényesen, Smici többször is sípolásra és zúgásra panaszkodott. Ennek ellenére is elég jót zúztak háromnegyed kilencig, melybe belefért még Schmiedl Balázs gitárszólója, és a Roots, Bloody Roots Sepultura-feldolgozás is, ha már a nevüket a braziloktól kölcsönözték.

A nap első külföldi fellépője a szimfonikus metalban utazó Delain volt. Nem meglepő módon Hollandiából származnak, ugyanis az az ország köztudottan ontja magából a hasonszőrű bandákat, elég csak az Epicára vagy a Within Temptationre gondolni. A Delaint az utóbbi zenekar alapító billentyűse, Martijn Westerholt hozta létre, így a zenei irány nagyjából adott volt. Kellemes, dallamos, Nightwish-szerű zenét játszottak, annál talán valamivel lassabbat, de a dalok nem egyszer ingerelték a közönséget, hogy az attraktív Charlotte Vessels-szel énekeljék azokat. A hangulat leginkább egy teadélutánhoz hasonlított, zúzni nem igazán lehetett, de arra tökéletes volt a koncert, hogy az ember kipihenje magát az aznapi másik két nagy durranás az Eluveitie és a Vader előtt, annak ellenére, hogy a dalszövegek néhol coelchoi mélységeket karcolgattak a közhely-puffogtatásaikkal. A közönség leginkább hölgyekből állt, ennek a zenének és a szövegvilágának leginkább ők a célközönsége. Azonban lehetett látni jó pár urat is (leginkább az első sorokban, a jó kilátás reményében), akik vagy a barátnőjük kedvéért, vagy pedig a csinos énekesnő látványáért egy időre feladta a tökös férfiasságát.

A koncert másik látványossága az apró termetű Merel Bechtold gitároshölgy volt, aki nemrég lett a zenekar hivatalos tagja. Nem igazán a külseje miatt terelődött rá a szem, kevésbé volt dívás, mint Charlotte, de nagyon vagányan pengetett ott a fiúk között, megedzették a jóval keményebb hangzású Mayanban töltött évek. A többiekre sem lehetett panasz: végigjátszották a bulit tisztességgel, mondjuk elfért volna pár több gyorsabb nóta is a setlisten, vagy esetleg a Nightwishes Marcoval közös szám, de a következő lemezről játszott új dal is elégnek bizonyult a rajongók számára.

A hollandok koncertje után valamivel keményebb, de még mindig dallamos vizekre eveztek a fesztiválozók. Már javában játszott az Eluveitie a Monster Nagyszínpadon, amikor a Delain berekesztette a bulit. Már a színpadhoz érve feltűnt a Anna Murphy-ék hiánya a svájci zenekarból.  A tavalyelőtti Origins-turnéhoz képest is óriási változás történt a dallistában, például előkerült az eddig igencsak ritkán játszott Tegernakö, valamint két zúzós rész közé bekerült egy kelta népzenés, akusztikus pakk is. Ez inkább illik egy klubbuli hangulatába, mint egy fesztiválra, emiatt páran hőbörögtek is, de erre az időre a pit egy tánctérré alakult át, ahol egymásba kapaszkodva táncoltak a metalosok. Szerencsére emiatt nem maradt ki egyetlen közönségkedvenc sem, elhangzott a Thousandfold, a Havoc, és a koncert zárásaként az elmaradhatatlan Inis Mona. 

Az utolsó és a legkeményebb fellépő aznapra a death metal színtéren már kultikusnak számító lengyel Vader volt. Egy kis késedelemmel indultak, de utána nem volt tökölés, lacafacázás vagy időhúzás. Egyből a sűrűjébe vágtak, in medias res. Utána sem szórakoztak sokat a dumálással, Peter csak benyögte a következő nóta címét, melyet néhol tapsvihar és ujjongás fogadott, és folytatódott a darálás. Kíméletlen iramot diktáltak, és mindent aláhelyeztek a zenének. Emiatt talán kicsit kevésnek tűnt a játékidő, de ez nem volt kiemelkedő probléma. Sajnos ez a közönségről nem volt elmondható. Rengeteg videóból látható, hogy más koncerteken a közönség előszeretettel püföli egymást a moshpit kellős közepén, míg a zenekar odafönt nyomja hozzá az extrém talpalávalót, aki erre számított a RockPartos koncerten, az óriásit csalódott, mert a többség állt sóbálvánnyá dermedve, mozdulatlanul. Szerencsére a Vadert ezt nem igazán zavarta, ők tisztességesen lenyomták a bulit, szívvel-lélekkel, ahogy illik, és a Helleluyah (God Is Dead) című nótával lezárták az estét. A színpadtól távolodva pedig még hallani lehetett a zordon Birodalmi indulót, amire ünnepélyesen levonultak a színpadról.

A képekért köszönet Bende Csabának.