Igazi underground supergroup az amerikai, 2014-ben alakult Necromancing The Stone: augusztus 5-én jelent meg a Metal Blade gondozásában bemutatkozó lemezük, a "Jewel Of The Vile", előtte egy EP-vel jelentkeztek, mely nem keltett nagyobb hullámokat és azt gyanítom, hogy a debütalbum sem fog. Ez egyrészt természetesen adódik a relatív ismeretlenségből és a választott stílusból (régisulis heavy metal némi friss ízzel), de sajnos ők maguk is tehetnek róla.
A zenekar neve és a lemezcím is az sugallja, hogy a csapat tagjai maguk sem veszik igazán komolyan önmagukat (mindkettő a nyolcvanas évek közepi, a Michael Douglas/Kathleen Turner/Danny DeVito színésztrió által fémjelzett romantikus-kalandos-vicces filmek mulatságosnak szánt vagy gondolt parafrázisa, "A barack románca - A Bélus gyöngye" színvonalán). Nem túl szerencsés kezdet ez, pedig a felállás tényleg parádés: Justin Wood (gitár) és "Big" John Williams (ének) a doomos/okkult Brimstone Coven (lemezkritika ITT), a másodgitáros James Malone az Arsis, a dobos Jeramie Kling a The Absence soraiból érkezett, míg a basszusgitáros Ryan Williams korábban a The Black Dahlia Murder frontján harcolt (lemezkritika ITT). De még Jeff Loomis is szólózik egyet a The Old One című tételben, tehát az underground siker adott is lenne.
Természetesen a tagok számára a Necromancing The Stone pusztán hobbizenekar és nem érinti az anyabandák karrierjét. És ez sajnos tökéletesen érződik is, kezdve a névproblémákkal, folytatva a dalszerzés terén (főleg az énektémák kapcsán) fennálló gondokkal, egészen a dinamikátlan, eléggé steril és digitális hangzásig.
A zenét leginkább amolyan, a King Diamond/Mercyful Fate emlőin nevelkedett (bocsánat, ez rettenetes képzavar!) rifforientált, keményvonalas heavy metalként lehetne jellemezni. Konkrét, a dánokra jellemző ikergitáros támadások sora érkezik, néha egészen thrashes ízekkel. Jól kitalált, inkább a hangulatra és a dallamokra kihegyezett szólók is szép számban találhatók itt, melyek szerencsére teljesen híján vannak a pusztán technikai virtuozitásnak és szervesen illeszkednek a dalokba.
A hangszeres játékkal nincs is semmi gond, sajnos azonban John Williams énekes valami elképesztően unott, fakó, hamuszürke előadást produkál végig az egész albumon. Őt hallgatva az az érzésünk támad, hogy lélekben tán ott sincs, hanem csak kényszerből nyomta fel a dalokat: komolyan mondom, egy három napja nyáridőben a harmadik emeleti erkélyen aszalódó pontyban több élet van, mint a frontember teljesítményében. Mintha a pályája zenitjén jó húsz évvel túl lévő, életének egy különösen kellemetlen periódusát kifogó Steven Seagal próbálná nevettetni vicceivel egy vidéki lakodalom közönségét: a hatás hasonlóan lehengerlő és életre szóló.
Ráadásul nem csak ezzel van a baj, hanem mintha végig ugyanazt a nótát hallgatnánk, végeérhetetlen hosszúságban és ismétlésekben: mindig ugyanazok az énekdallamok, fahangon előadott melódiamenetek, két hangból álló refrének (?), melyek képesek tökéletesen szétcsapni a néhol kifejezetten kellemes riffeket. Sokszor ezek a verzék és dallamok köszönőviszonyban sincsenek a gitárok által hozott ritmussal és témával, lelassítják, disszonánssá teszik azokat. Erre tényleg nincs mentség: ez a vokális produkció ide bizony édeskevés.
Ez a dolog azért különösen bosszantó, mert a zene egy karcosabb, érdekesebb hangú és korrekt dalszerzői képességekkel megáldott énekessel egészen kiváló is lehetne, de így sajnos alig emelkedik az elfogadható szint fölé. Williams erőltetett magas hangfekvése, dinamikátlan, érdektelen előadásmódja agyoncsapja az egészet.
A tizenegy tételes, majd' egy órás játékidejű korong végére bizony elfáradtam: a már említett hangzásbeli hiányosságok sem segítettek egy cseppet sem ezen. A pontszám hűen tükrözi a csalódottságomat: kevés igazán jó banda dolgozik lelkesedéssel ebben a sokat látott, régisulis stílusban, a Necromancing The Stone lehetett volna az egyikük. Nem lett az.
6,5/10
