A fiatal finn csapat, a Denominate augusztus 5-én jelentette meg bemutatkozó albumát az Inverse Records gondozásában "Those Who Beheld The End" címmel. A választott stílusuk a technikás progresszív death metal, azaz olyan fába vágták a fejszéjüket, melybe rengeteg korábbi zenekarnak beletörött már a bicskája. Ezt a fajta zenét az egyik legnehezebb játszani: nem elég, hogy kifogástalan hangszeres tudás és felkészültség szükséges ehhez, de nem lehet hibázni a dalszerzés terén sem, mert ennek hiányában igen hamar öncélú villantásokba és kelkáposztaszagú, félhomályos unalomba tud fulladni az egész produkció.
Az első pár nóta meghallgatása után a bekezdésben említett félelmeim igazolódni látszottak, pedig semmibe sem lehet külön belekötni: Ville Männikkö énekes hangjában megvan a pincemély brutalitás, illetve a középregiszeteres agresszió is, az instrumentális szekció pedig hibátlanul teljesít. Dan Swanö végezte az anyag maszterelését a saját Unisound stúdiójában, a felvételekért és a keverésért pedig Joacim U. Belius felelt, így a hangzásra csak egyetlen panaszunk lehet, hogy bár az egyes hangszerek tökéletesen tisztán szólnak, az egész összhatás kicsit száraznak, sterilnek tűnik, igazi dinamikát, mélységet még nagyítóval sem találunk.
Nos, a szűk háromnegyed órás anyagon hét tétel sorakozik: ebből hat darab 5-6 percnyi játékidővel és igen hasonló, a technikás death metal teljes eszköztárát felvonultató, ám kissé sablonos számokkal. Egymás után sorjáznak a riffek, gördülékenyen haladnak a fejlemények, csak éppen egyetlen memorizálható pillanatot sem kapunk. A dalok nem tartanak sehová, csak a szólók hoznak némi változatosságot: tulajdonképpen a riffek csereszabatosak egymással, feltűnés nélkül fel lehetne őket cserélni az egyes nóták között, de ugyanígy vagyok a vokalizálással. Nincsenek itt dallamok, csak hengerelés, zúzás és dögvész.
Vannak kifejezetten jól elkapott részek is természetesen, de mintha csak egy, az utcán elsiető idegenre csodálkoznánk rá pár másodperc erejéig, mert már jön is a következő riff és csak kapkodjuk a fejünket. Egy idő után a hallgató szépen belefárad és csak bólogatni képes. A probléma az ezekkel a számokkal, hogy nincs bennük építkezés, dalszerzői rafinéria, csak darálás, mely egy dal erejéig még érdekes is, de ezt töményen hallgatni tényleg embert próbáló feladat. Nincs természetes kifutás a csúcspontig, nem támogat bennünket semmi abban, hogy magunkénak érezzük a zenészek törekvéseit.
Lassan már én is lemondtam minden reményemről, amikor megérkezett a Torments Of Silence című bő tizenegy perces kompozíciómonstrum. És itt mintha egy teljesen másik zenekar kezdett volna játszani. Azzal, hogy a nóta úgy lóg ki a "Those Who Beheld The End" korongról, mint egy grindcore válogatáslemezről az Omega Régi csibészek című slágere, még semmit sem mondtam. Bár dupla olyan játékhosszal bír, mint az album többi dala, mégis egy pillanatra sem unatkozunk.
Egy hangulatos akusztikus intróval indul a dal, majd egy, a finnek anyagának addigi hangulatától teljesen elütő black metal téma veszi át a dallamvezetést, mely a végére fokozatosan alakul át epikus melo-death hangulattá, miközben tökéletesen eltalált gitárszólók és énektémák, no meg kegyetlenül húzós riffek gördülnek elő sorra a Denominate boszorkánykonyhájából. Egyszerűen zseniális! A dal pedig olyan tökéletes csúcspontra fut ki, amit ritkán hallhatunk a hasonszőrű brigádoktól.
Aztán mintha mi sem történt volna, a korong utolsó két dala ismét ugyanott veszi fel a fonalat, mint az elején (bár azért az Apeirophobia dallamai reménykedésre adnak okot). Egyszeri kilengés lett volna-e ez a különleges tétel, nem tudom, de sajnálom, hogy csak ennyit villantottak meg a finnek abból a kétség kívül bennük lévő tehetségből, melyet a fenti nótában már megmutattak.
Ha a menedzserük lennék, akkor mindenképpen azt javasolnám nekik, hogy sokkal bátrabban próbáljanak melódiákat, memorizálható riffeket, tempó- és témaváltásokat beépíteni a zenéjükbe és ha ennyire megy a black metal/melo-death stílus, akkor inkább ott lenne igazán keresnivalójuk. Belekötni a technikás death metal nótákba sem lehet, de igazán kiugrót ott nem sikerült alkotniuk, úgy érzem. Ettől ez még egy nagyon rendben lévő anyag, de mintha a Denominate nem azon a pályán focizna, amelyiken igazán otthon éreznék magukat.
7,5/10
