Sokszor láttuk már ezt: egy stílusalapító zenekar a rengeteg epigonnal szembesülve, akik egy az egyben leveszik az újításuk minden csínját-bínját, valami olyasfélét próbál ki, mely ismét az élvonalba, az úttörők közé emelheti őket. Ez történt a francia post-black metal csapat, az Alcest 2014-es "Shelter" című lemezével: Neige és Winterhalter tulajdonképpen kiradírozták a zenéjükből a keményebb, metalos elemeket és egy vegytiszta post-rock anyaggal álltak elő, ami aztán nem is aratott túlzott sikert.
Most pedig a szeptember 30-án a Prophecy kiadásában megjelent ötödik, "Kodama" című albumukon - érezve az előző korong fogadtatásának hűvösségét - kicsit visszakanyarodtak a kezdetekhez és ismét elővették a fekete fém hatásokat. Hogy mennyire őszinte lépés ez? Nem tudhatjuk. Talán ezzel vélik visszacsalogatni az őket elhagyó rajongókat vagy - ahogy Neige nyilatkozta - egyszerűen csak szerettek volna ismét egy kicsit zúzni a túlságosan lírai, álmodozós "Shelter" után.
Ahhoz, hogy a helyén tudjuk kezelni a "Kodama" albumot, vissza kell térnünk egy évtizeddel korábbra. Akkoriban indult el - eleinte teljesen underground jelleggel, amolyan érdekességként - a black metal és a főleg angolszász dominanciájú, pszichedelikus, álomszerű gitárrock összeházasítása (shoegaze a hivatalos szakzsargonja, én ritka ostoba megnevezésnek érzem). Amolyan igazi posztmodern jelenség volt ez: teljesen, szögesen ellentétes zenei világok keverése, kollázstechnika és igazából senki sem gondolta, hogy ebből bármi életképes is kikerekedik.
Az Alcest volt az (azaz az akkor körülbelül húszéves Neige, mert ez az ő projektje), amely szinte elsőként és a legmagasabb színvonalon kezdte el ezt a post-black metal dolgot. Sokáig egyedül volt az általa létrehozott színtéren, aztán ahogy lenni szokott - a rá irányuló figyelem mennyiségével és a beinduló koncertekkel, lemezeladásokkal, kritikákkal egyenes arányban - feltűntek az utánzók, a minden új trendre felpattanó szerencselovagok, hogy aztán a mostani évtized kezdetére a post-metal váljon a legfelkapottabb zenei jelenséggé.
Mint mindenhol, itt is vannak egészen kiemelkedő produkciók és olyanok is, melyek a bevett sablonokat alkalmazzák mindenféle érzelem és művészi érzék nélkül. Az előbbiekre a Harakiri For The Sky vagy a Sylvaine idei albumai (lemezkritika ITT és ITT), míg az utóbbira a Deafheaven és a Numenorean (lemezkritika ITT és ITT) a példák. Magazinunk hasábjain igen sok ilyen kiadvánnyal foglalkoztunk, mert a legtöbb esetben tényleg előremutatóak ezek a csapatok, de félő, hogy mint mindenből, ebből is egy túljátszott, szétcincált, az utolsó cseppig kifacsart divatcucc lesz. Hát, most már majdnem ott tartunk.
A Sylvaine nevű egyszemélyes zenekart azért is érdemes külön kiemelnünk, mert az idei albumuk tulajdonképpen egy igen jól sikerült Alcest-kiadványként is értelmezhető, melyet a "Shelter" helyett kellett volna a franciáknak kiadniuk. A kapcsolat persze nem véletlen: a címadó Kodama tételben maga Kathrine Shepard, a Sylvaine énekesnője/mindenese működik közre, hangjával téve teljessé az album legjobban sikerült darabját.
A "Kodama" korong pontosan a megfelelő hosszúságú: hat szerzemény körülbelül negyvenkét percben. Konceptlemezről van szó: a Mijazaki Hajao rajzfilmes rendező által készített A vadon hercegnője (Princess Mononoke) című film, valamint a tradicionális japán kultúra volt az inspiráció a megírásához. Ahogy a rajzfilm, úgy az album is ellentétpárokra épül: fiatalság-öregség, élet-halál, természet és az emberiség ipari civilizációja.
Természetesen a keményebb, metalosabb él visszahozása viszonylagos: Neige károgós, black metalos hangfekvése csak pár alkalommal tűnik fel, a csodaszép dallamok uralkodnak, riffelést, szólókat nem érdemes keresni. Mindezek ellenére tényleg nagyobb súlya van a nótáknak, nagyobb érzelmi, dinamikai ívet jár be az egész korong, mint a "Shelter", így sokkal változatosabb és befogadhatóbb is a "Kodama".
Az Alcest igazi mestere a dalszerzésnek: a post-metal stílus egyik rákfenéje az, hogy a riffek monoton, egyre hangsúlyosabb ismétlésével próbálja megteremteni a csúcspontot és ez bizony gyakran fullad unalomba. A franciák viszont az ügyes témaváltásokkal és az elképesztő hangulatteremtői képességükkel valósítják meg ugyanezt és a dalok tökéletesen tudnak felfutni az érzelmi klimaxig.
Ha nem telt volna el tíz év és nem hallottam volna számtalan ilyen post-black kiadványt (csak 2016-ban!), akkor tökéletesnek tartanám a "Kodama" albumot. Rendkívül színvonalas anyag ez így is, színvonalasabb, mint a színtér 90%-a, csak egyszerűen nem hat már a reveláció erejével, ahhoz túlságosan sok hasonszőrű csapat alkot ugyanabban a stílusdobozban. Az Alcest most kicsit visszakanyarodott a sikertelennek bizonyult útról, hogy talán ismét vezető szerepet követeljen magának. Kérdés, hogy elég erős-e ehhez az ötödik soralbumuk.
9/10
