Több, mint tíz éve annak, hogy először hallottam a The 69 Eyes "Blessed Be" című albumát, ami azonnal sötét tinédzserlelkem első számú kedvence lett. El sem tudtam addig képzelni, hogy a The Sisters Of Mercy hangulatát össze lehet hozni a KISS dögös, bluesos dallamvilágával, de ez a zenekar képes volt két merőben különböző kedvencem legkiválóbb tulajdonságait olyan természetesen és korszerűen ötvözni, hogy egyrészt sajnos azóta sem tudok komolyan venni egyetlen keménykedő gothic csapatot sem, másrészt pedig kénytelen voltam hetekig turkálni az internetet, egyéb 69 Eyes kiadványok után kutatva, hogy végül a pofám akkorát csattanjon a padlón, hogy máig visszhangzik.
1989-ben (Úristen, huszonhét éve!) alakult a zenekar igazán mocsok, punkos garázsrockot játszva. Őszintén szólva a "Blessed Be" után a korai szerzeményeket hallgatva, azt hittem, valami félreértés áldozata lettem, és két zenekar is tevékenykedik ugyanazon a néven, de aztán ahogy sorban végigpörgettem a lemezeket, kénytelen voltam felfigyelni a kezdetektől a mai napig ívelő motívumrendszerre, és arra az alapelvre, miszerint: legyen egyszerű, mint a szög, mellyel Krisztust a keresztre szegezték, legyen sötét, mint a denevérszar egy viharos éjszakán Edgar Allen Poe padlásszobájában, és legyen szenvedélyes, mint egy kolumbiai szerető, kinek sötét titkát (mármint hogy ő valójában egy az öröklét fájdalmától megkeseredett vámpír) nem sejti senki...!
Nos, ezekből kiindulva a 2016 áprilisában megjelent "Universal Monsters" nemigen rejt meglepetéseket. Az album első két dalával (Dolce Vita, Jet Fighter Plane) az igazán szemfülesek már találkozhattak kislemez kiadványok formájában, ám a lemez csak ezek után kezd pörögni igazán, mégpedig az album leghosszabb, és egyben legváltozatosabb dalával, a Blackbird Pie-jal, ami 69 Eyesos mércével mérve meglepően elvont, de semmiképp sem emészthetetlen.
A kis pihenőnek tekinthető Lady Darkness után jön egy igen dögös Miss Pastis, mely az album leggyorsabb, legrockosabb száma, és nekem valahogy eszembe juttatja, hogy ezek a srácok bizony egy bingóklubba járnak Ville Valóékkal. Az ezután következő Shallow Graves igen mocskos riffje a zenekar terjedelmes életművének egyik legjobbja (a Hand Of God, Angel On My Shoulders útjain haladva), majd pedig jön a Jerusalem, ami Jeruzsálemben forgatott klip ide, elgondolkodtatónak szánt szöveg oda, engem nem vágott földhöz. Azt az érzést akarja kelteni az emberben, hogy valahonnan nagyon mélyről merít, de inkább csak bántóan nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire lételeme a zenekarnak a giccs. Ezután a kissé ízléstelen kitekintés után igazi felüdülés valódi érzelmekkel találkozni a Stiv & Johnny Bon Jovit idéző gitársirámai közt. Kemény refrént és színpadias levezetést követően érkezünk el ahhoz a számhoz, ami miatt az egész albumot érdemes meghallgatni, ugyanis a zenekar legmegnyerőbb pillanatait idézi (és te jó ég, elhangzik az első csúnya szó a zenekar történetében!). Olyannyira, hogy miközben ezt a kritikát írom is, a Nevert hallgatom, és gondolkodás nélkül feldobnám egy bestofra, ahogy talán az utána következő Blue-t is.
S ha már szóba hoztam fentebb a zenekar korai szerzeményeit, az album záródala, a Rock 'n' roll Junkie, olyan, mintha a kilencvenes években felejtették volna a fiókban, s most nagytakarításnál valahogy előkerült volna a próbateremből. Akinek ez tetszik a legjobban, annak mindenképpen ajánlom a "Savage Garden" című 1995-ös albumot!
Mindent összevetve a "Universal Monsters" semmiképp sem időpazarlás, de több rajta a töltelék, mint az igazán emlékezetes darab. Az, hogy aki kicsit is ismeri a The 69 Eyes munkásságát, valószínűleg sosem az ő dalszövegeikből akarta megfejteni a világ mélyebb összefüggéseit, nem jelenti azt, hogy ne lehetne tartalmuk is, és semmiképp sem mentség rá, hogy nincs (arra meg pláne nem, hogy ha próbálkoznak vele, csak egy kínos giccsparádéra futja, lásd Jerusalem). Az egyetlen szöveg, amire egy kicsit is érdemes odafigyelni, az a Blackbird Pie (mondjuk sok hallgatás és elolvasás után sem tudom egyértelműen eldönteni, hogy szól-e valamiről, de nem is számít, mert van valami megfoghatatlan, perverz bája), amúgy meg csak röpködnek a Róma, Toulouse, Bangkok és egyéb földrajzi nevek, na meg a bébik. A hangzás az ízlésemnek talán lehetne egy hangyányival vaskosabb, de így sem lehet rá panasz, Jyrki 69 hangja pedig ezúttal is olyan, mintha Elvis Presley Halloween-buliba készülne (ami, valljuk be, kegyetlen menő). Egy hallgatást mindenképp megér, és simán elfér az ember polcán.
Írta: Alaque
6/10
