Elég vegyes eddig a felhozatal 2017-ben: voltak kiemelkedő anyagok, de valahogy az átlagos vagy éppen a kifejezetten csalódást jelentő kiadványok tömkelege árasztotta el a promók számára fenntartott mappámat. Tavaly nem éreztem ezt: most azonban mintha csak olyan lemezek érkeznének a világ minden tájáról (ezt szó szerint kell érteni, mert a méltán világhírű kolumbiai, laoszi és fehérorosz metalszíntér csak úgy köpi ki magából a "groundbreaking", "visionary" és "breathtaking" albumokat), melyek egyetlen célja, hogy előadóik létezéséről valamiképpen hírt adjanak, legalább a közeli ismerősök vagy a szomszéd fodrász számára. Szerencsére időről időre mindig beérkezik egy olyan lemez, mely helyreállítja a lelki békémet: jelen esetben ez a holland Dool, melynek bemutatkozó, "Here Now, There Then" című korongját a Prophecy Productions adta ki február 17-én.
A Dool Hollandiában amolyan mini-supergroup státuszt vívott ki magának: a basszusgitáros Job van de Zande és a dobos Micha Haring a lassan legendás hírűvé nemesedő, már feloszlott The Devil's Blood okkult brigád soraiból jött, Nick Polak (GOLD) és Reinier Vermeulen (The New Media) gitárosok mellé pedig Ryanne van Dorst énekesnő érkezett, aki a zene/szöveg jó részéért is felel.
A dalok stílusa valahol a gothic rock/doom metal, a post-rock és a progresszív metal határmezsgyéjén helyezkedik el, de keretet mindennek Ryanne van Dorst egészen fantasztikus hangja ad. Van Dorst az a fajta énekes, aki már az első hangjaival azonnal megragadja az ember figyelmét, de teszi ezt végtelen könnyedséggel és természetességgel, amolyan punk rockos lendülettel. Nulla, azaz nulla görcsölés, megjátszás, manír és modorosság, csak egy pimaszul, szemtelenül nyers, rockos hang, mely mögött van valami sötét többlet: nem véletlen, hogy az együttes a zenéjét egyszerűen csak dark rocknak hívja és én sem tudok rá jobb jelzőt.
Nagyon régóta hiányolok már egy bandát, amely nem a végpusztulat és döghalál filmzenéjét akarja mindenáron megírni, nem pályatársaival folytat végeérhetetlen küzdelmet a "csináljunk minél nyomorultabb hangulatú korongokat, egyszer úgyis mindenki megdöglik" elnevezésű versenyben, hanem a teljesen öncélú, befogadhatatlan szélsőségesség és művészieskedés helyett olyan sötét hangulatú rockzenét ír, amely dallamos, automatikusan beindul rá az ember lába és értelmezhető, átélhető emberi érzéseket közvetít. Automatikusan ugorhat be sokaknak a Sisters Of Mercy, a New Model Army vagy a Fields Of The Nephilim neve és nem is tévednek nagyot: a Dool igen sokat merít belőlük, de van a zenéjükben a post-rock lebegéséből és a doom metal súlyosságából, jobban, mint a fentiekben említett brit csapatok esetében.
A korong nem pepecsel: egy tízperces dalszörnnyel nyit (Vantablack), melynek gitártémái hallatán néha a The Gathering dallamai juthatnak az eszünkbe, de a refrénben érkezik egy olyan súlyos, bólogatós kórus, melynek megírására a holland pályatársak talán utoljára még a "Mandylion" idején voltak képesek. Az igencsak részletesen kifejtett nóta során egy pillanatra sem unatkozunk, erről gondoskodik a folyamatosan súlyosbodó hangulat.
A Golden Serpents egy gyors, lazán, szellősen hangszerelt tétel, a Blue Öyster Cult Don't Fear The Reaper klasszikusának nyomvonalán: eszementen eltalált, slágeres szerzemény, ismét egy remek refrénnel és szólókkal. Mivel a lemez csak nyolc számot tartalmaz (igaz, ötven percben), tulajdonképpen mindegyiket ki lehetne vesézni, de felesleges: egytől egyig remekbe szabott, szomorú-sötét hangulatú, de korántsem letaglózó darabok, melyek mindegyik elsőre memorizálható és elkülöníthető. Érdekes, hogy atmoszférája ellenére az egész lemez nemhogy nem kedvetleníti el az embert, hanem kifejezetten energiát, lendületet ad, ami ebben a stílusban egészen szokatlan.
Ryanne van Dorst hangja nélkül - meggyőződésem - a Dool bemutatkozó korongja sem működne ennyire: valami olyan nyerseség, kimódolatlan őszinteség van az előadásmódjában, ami levesz bennünket a lábunkról. Az album egyik legjobban eltalált dalában (In Her Darkest Hour) - mely talán riffjei és ikergitáros szólói révén legerőteljesebben idézi meg a The Devil's Blood szellemiségét - egészen magával ragadó teljesítményt nyújt: a nóta végén pedig a Hellraiser című horrorklasszikus filmzenéjének beépítésével teljes a hideglelős hangulat. Lassan tényleg végigmegyek a dalokon, de muszáj még megemlíteni a The Alpha című tételt, mely a Tool atmoszféráját idéző pulzálásával, majd hagyományos hard rock klasszikussá kiteljesedő témájával szintén telitalálat (másodpercnyi unalom nélküli, hét percnyi játékhossz, szenzációsan építkező, a csúcspontig kifuttatott érzelmi ív: ebből tényleg tanulnia lehet minden feltörekvő zenekarnak).
A Dool dalszerzői képességeiről mindent elmond, hogy a hatásai között igen jelentős súllyal latba eső stílusok (doom, hard rock, gothic rock) mindegyike jó harminc-negyvenéves múltú és ma már szinte retro-jellegűnek számítanak, mégis valami teljesen friss dolog kerekedett itt ki ebből az egészből. Bemutatkozásnak megdöbbentően erős lett a "Here Now, There Then": a fél pontot is inkább csak a lemezborítóért vonom le, mert nem érzem a koronghoz illőnek. Egyébként hibátlan.
9,5/10
