Idén talán ezt a koncertet vártam a legjobban: tény, die-hard rajongója vagyok Peter Tägtgren munkásságának. Van ebben a svéd figurában valami, amitől bármihez hozzáér, az arany lesz, akár zenészként, akár producerként. A Painről előzetesen annyit érdemes tudni, hogy egy kifejezetten izgalmas zenei turmix, melyben keveredik a metal, a country, a pop, néha még a disco is. Már emiatt az összetétel miatt is kíváncsi voltam, hogy hogyan működhet ez élőben: ugyan jelent már meg koncertalbumuk, a 2012-es "We Come In Peace", de valljuk be, az azért nem ugyanolyan.
Az estét a magyar Dying Wish nyitotta, akik kicsit kiszámítható módon, de főleg a legutóbbi "Tükörország" lemezről játszottak. Megdöbbentő volt látni, hogy nem kevesen miattuk váltottak jegyet. Végighallgatva a koncertjüket viszont rá kellett jönnöm, hogy a zenéjük elég rosszul öregedett. Bár nem nézték őket több százan, azért egy tisztességes tömeget sikerült összecsődíteni: az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a közönség nagyobb része a merch- vagy a sörpultnál nézte őket, erősen mérsékelt lelkesedéssel. Azt még hozzátenném, hogy meglepően jó volt a hangosítás már náluk is. Kifejezetten jól szólt minden, basszusgitárt például nagyon régen hallottam ennyire jól.
Némi pihenő után színpadra állt a francia Dust In Mind is. Na most, nem tagadom, nagyon kíváncsi voltam rájuk, főleg a nemrég megjelent "Oblivion" című album után, viszont csalódtam. Maga a buli elég nehezen indult be, annak ellenére is, hogy az előzetesen megjelentetett Get Out / Spreading Disease párossal nyitottak: ez idáig oké, de ez nem volt 10 perc, és utána valahogy kifogyott a muníció.
Főleg a legutóbbi albumról játszottak, de egész egyszerűen nem tudták megmozgatni a közönséget, legalábbis nem annyira, amennyire számítottam rá. Színezés gyanánt ugyan beraktak egy rövidke akusztikus blokkot, de az is inkább időhúzás jellegű volt, mintsem tényleg emocionális löket. Ami viszont - tudom, csúnya dolog - megmosolyogtatott, az a basszeros, Xavier Guiot volt, aki tavaly óta a banda tagja. Érdekes látvány volt, már csak nem kifejezetten kosaras mérete miatt is, gyaníthatóan a klipekben ezért is van kicsit egy szintre hozva a többi taggal.
A Painre már egész tisztességes mennyiségű ember gyűlt össze, és sokat elárul, hogy már az intróként lejátszott Rebel Yell dalt is végigordította a közönség, aztán egyszer csak berobbant a nyitószámként prezentált Pain In The Ass, és innentől nem volt megállás. Meglepetésként ért, hogy a második, "Rebirth" című albumról kapásból három dalt elnyomtak, a legutóbbi "Coming Home" korongrólról meg ötöt. Amúgy kifejezetten rajongóbarát dallistát sikerült összeállítani, olyan slágerekkel mint a Zombie Slam, Shout Your Mouth, Same Old Song és társaik.
Ami külön piros pont, hogy humort is vittek a show-ba, ez főleg a Call Me eljátszása közben volt nagyon feltűnő, amikor a dalban vendégénekesként szereplő Joakim Brodén (Sabaton) is feltűnt a színpadon, értelemszerűen nem ő, hanem a klipben őt alakító bábu, és némi sampler segítségével besegítettet a dalban. Annyi szívfájdalmam azért volt, hogy a "Dancing With The Dead" és a "Cynic Paradise" albumokról csak egy-két dalt játszottak. Ezen felülemelkedve viszont azt kell mondanom, hogy egy kimondottan erős koncert volt, rengeteg poénos pillanattal, sajnos viszont egy dal lemaradt, a legutóbbi albumról a Black Knight Satellite, ezt sajnáltam, de ne legyünk telhetetlenek. Reméljük minél hamarabb visszatérnek!