Idén tizenötödjére rendezték meg a – szülinapja alkalmából ötnapos – Fekete Zaj Fesztivált, és természetesen mi sem maradhattunk le róla. Hőségriadó ide vagy oda, idén is nyakamba vettem a táskát-sátrat-hálózsákot, és megindultam a Mátra szívébe, hogy részt vegyek az egyik kedvenc hazai rendezvényemen.
A kiszáradt talaj megdolgoztatta a fesztivállakókat; kapunyitás után hosszú ideig mást se lehetett hallani a Mátra Kempingben, mint kitartó kalapálást és szitkozódást. De aztán pár óra, és még több elgörbült sátorpecek után minden a helyére került, és a kopácsolást végre felváltották a színpadon beálló zenekarok hangjai.
Én érkezésemet a fesztivál sörével, egy doboz Mad In Blackkel ünnepeltem a tóparton, de a kacsanézegetős idill nem tartott sokáig, ugyanis az első fellépő, a Stone Sober kihallatszó zenéje visszacsalogatott a fesztivál területére. A duó ízes stoner rockot nyomott, lendületesen, energikusan, fittyet hányva a korai kezdésre és az embert próbáló hőségre. Az ellenállhatatlan groove-ok hallatán szívem szerint én is magamra kaptam volna egy kasmírmintás inget meg egy trapézgatyót.
De erre végül nem volt szükség, a Stone Sobert ugyanis a litván Timid Kooky váltotta az Osztálykirándulás színpadon. A zenekar hangzására és megjelenésére a legjobb szó talán az eklektikus lenne, és ennek az eklektikának csak az egyik része volt az énekes hosszú szoknyája, mely lassan, de biztosan csúszott róla lefele, ahogy haladtunk a setlistben. „Vajon rajta fog maradni?”- tette fel haverom a kérdést, de mire kimondta, emberünk lerúgta magáról a szoknyát, és kisgatyában nyomta végig a koncert többi részét. Zenéjük nehezen leírható, magával ragadó, energikus, dallamos, de mindenekelőtt zajos volt hamisítatlan kelet-európai humorral, bólogatós riffekkel, és színpad előtti szólózással. „Ez megtörtént”- sommázta a látottakat egy mögöttem álló srác, és magam sem írhatnám le jobban a Timid Kooky koncertjét. Bűn lett volna kihagyni.
A litvánok bevették az Osztálykirándulás színpadot, ugyanis a következő fellépő a Kanalizacija volt. Már amikor a fesztiválra készülődve megláttam, hogy rézfúvósokkal operálnak, tudtam, hogy az első sorokban lesz a helyem, és mennyire igazam volt. Zseniálisan kaotikus élmény volt jazz, punk és heavy metal elemekkel, de ha röviden kellene őket jellemeznem, valószínűleg a nem létező rézfúvós grunge kifejezést használnám. A humor itt is fontos elem volt – olyan dalszövegek mellett, mint „Pets are nice”, „In the summer everyone can be a slut”, vagy „Weird shit makes you laugh”, nehéz volt nem jól szórakozni.
Rövid pihenő után az volt a tervem, hogy elnézek a Delta színpadra Gorg&Benzolra, de azzal az aprósággal nem számoltam, hogy pont útba fog esni az Osztálykirándulás, ahol ugyanebben az időintervallumban az Atrox Trauma játszott, és egyszerűen csapdába ejtettek a súlyos riffek és sziklarepesztő hörgések – a szívem mélyén mégiscsak metalos volnék. Fájó szívvel hagytam ott félidőben a dél-alföldi csapat hajrázós-feketeruhás produkcióját, de dolgom volt a Deltán.
Az Atrox Trauma után a Gorg&Benzol funkos-jazzes zenéje olyan volt, mint egy marhapörkölt után lenyomni egy mangó mousse tortát– nem hiszem, hogy jól fog esni, egészen addig, amíg el nem kezdem enni. Fantasztikus bulit csaptak a lila-sárga srácok, zenéjük hallatán nehéz volt eldönteni, hogy pornófilmet forgatni vagy táncolni szeretnék. Egyikhez sem értek, de az utóbbihoz voltak meg a forrásaim, így emellett döntöttem – köszi az izomlázat így a másnap mellé, srácok!
És ha már benne volt a boogie a lábamban, végigtopogtam a Staatseinde holland újhullámos szettjét is: punk, techno, bazmegfrizura, narancssárga egyenpóló; magamtól soha az életben nem hallgatnék ilyen zenét, de itt a Zajon olyan jól működött, hogy még egy órán keresztül elbulizgattam volna rá.
Azért a metalos vonalat sem engedtem el teljesen, bár már alig álltam a lábamon, de lenyomtam a Harakiri For The Sky koncertjét is, a sok szintizörej után szükségem volt egy jóféle hörgős-darálós élményre. És ezt a Harakiri For The Sky hiánytalanul szállította, a súlyos, lassan bólogatós groove-ok, izgalmas kiállások és kemény post-black-úes odaverések pont ott vakarták a lelkem, ahol nem is tudtam, hogy viszket.
Állni már nem bírtam, de a kiszáradt füvön végigücsörögtem még Iskandr hipnotikus, pszichedelikus-folk produkcióját is, igazi jó fejből kinézős, lélekemelős, helyenként melankolikus produkció volt, tökéletes zárása a napomnak. Befejeztem a sörömet, jártam még egy kört a színpadok között, majd visszabújtam a sátramba, és a Moonbase Patel Disco hangjaira mély álomba szenderültem.
A fesztivál második napja sem ígért sok pihenést. Még bele se mentünk az estébe, de a Darkmess már elhozta a sötétséget, és azt az életérzést, melyért Fekete Zajra járok. Nyakroppantós éjsötét riffek, hörgés – már csak egy fröccsöt kérek, mondhattam volna, ha nem lett volna egy a kezemben.
És ha már hörgés, a műfaj számomra egyértelműen a Komodo koncertjén ért a csúcsra. Már korábban is volt szerencsém a srácokhoz, de nem emlékeztem rá, hogy ennyire súlyosak. A vokálokról csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni, Virág Ervin torkán nem tudom, van-e olyan zaj, ami nem tud kijönni. De a zene is ledöngölt a földbe – sokkal hatékonyabban, mint én előző nap a sátram peckeit.
Hatfős wall of death, négyfős circle pit: a zenekar kihozta a maximumot a még bemelegedő közönségből. A koncert után úgy éreztem, az összes kereskedelmi forgalomban kapható ránctalanító krémet az arcomra kell kennem, mert még a végén visszafordíthatatlanul rajta marad a jó zenéket jellemző fintorgás.
A sok döngölés után kellett egy leheletnyi pihenő, úgyhogy úgy döntöttem, kisétálok a Kilátó színpadra, a Perihelion produkciójára – azonban nemes egyszerűséggel már nem fértem oda. Úgyhogy inkább csak leültem a tópartra, gyönyörködtem az installációkban, és élveztem az alkalomhoz tökéletesen illő koncertet a háttérben.
Miután eleget legeltettem a szememet a fényeken meg a fákon, visszamentem a Fanyűvő színpad elé az Enslaved koncertjére, és a norvég csapat rögtön visszarántott a metalos hangulatba. Elképesztő magnetikus jelenlétük volt könyörtelen riffekkel, izgalmas hangszeres kitekintésekkel, lobogó hajakkal (egy pillanatra azt hittem, hogy Dani szerkesztő kollegámból látok négyet a színpadon), és szólózni elő-előjövő zenészekkel. Egyetlen nagy hibája volt a koncertnek: egy időbe rakták a Nest Of Plagues-szel. És ez szemmel láthatóan nem csak engem zavart, a budapesti csapat koncertjének kezdési időpontjában érezhető elszivárgás indult meg a Fanyűvő színpad elől.
Én egy darabig még győzködtem magam – már egy csomó Nest Of Plagues koncerten jártam, Enslaveden meg még sosem, de végül nem bírtam magammal, és úgy rákívántam a hazai ízekre, mint gourmet étteremben a gombapörköltre. Úgyhogy átbattyogtam én is az Osztálykirándulásra, hogy megkapjam pontosan azt amire számítok, és amit mindig meg is írok a zenekarról: lélekmelengető death metalt, lenyűgöző színpadi jelenlétet, és sokkal, sokkal magasabb produkciót, mint amire emlékeztem, pedig mindig komoly elvárásokkal érkezem. Egyetlen fájdalmam az volt csak, hogy a fiúk-lányok túl sok piros fényt kaptak, így a neonos csodából most kevesebbet tudtam élvezni, mint szoktam.
Ezután ismét kisétáltam a Kilátóhoz, mert meg szerettem volna nézni a Pozvakowski koncertjét – bár itt is vakaróztam kicsit, mert negyedóra eltéréssel meg a Beneath The Void kezdett az Osztálykiránduláson. De úgy döntöttem, meglesem a kilátós bulit, aztán ha úgy érzem, majd visszabattyogok közben egy kis death-et hallgatni. Ez a dilemmám azonban sajnos végül nagyon prózaian oldódott meg: a Pozvakowski akkora csúszással kezdett, hogy nem bírtam kivárni, és úgy döntöttem, üres színpad előtt ácsorgás helyett inkább megyek fejet rázni meg kordont markolászni.
Így hát nem tudom, miről maradtam le, de az biztos, hogy a Beheath The Void koncerjén nagyon jól éreztem magam. Szigorú döngölés, még szigorúbb vokálok, de valahogy mégis végtelenül szerethető kiállás: nem az első Beneath The Void koncertemen voltam, de nem is az utolsón, ha rajtam múlt volna, hajnalig játszhattak volna a srácok.
Korai fekvést terveztem, de a Beneath annyira felpörgetett, hogy ott maradtam a Malediction koncerjére is. Eddigre azonban már tényleg hullafáradt voltam, egy sziklán ülve kókadtam végig a bulit, és nem is nagyon jegyeztem fel semmit róla. Ez azonban nem a zenekar hibája, hanem a Dubicz pincészeté. A koncert után el is tettem magam holnapra – messze még a vége.
