Messze még a vége, gondoltam, amikor összeszedtem a földi maradványaimat a sátram padlójáról a Fekete Zaj harmadik napján, hiszen még három napnyi zajongás várt a Mátrába látogatókra. Ráadásul idén elérhetővé vált a háromnapos bérlet is, így a szombati napon szépen felduzzadt a tömeg a fesztiválra frissen érkezőkkel.
A napot a kedvenc színpadom, az Osztálykirándulás előtt nyitottam – esküszöm, itt vannak a legjobb bulik. A Crow Black Dream nyitotta a szombatot, és micsoda nyitás volt! Tökéletes gót esztétika, feketénél is feketébb szerelés, és nagyon, nagyon darkos post-punk veretés. A banda annyira kimaxolta a stílust, hogy hihetetlen; ilyen komor koncerten ennyire jól még soha nem szórakoztam. „A következő dal...”- kezdte a konferálást a frontember – „Szomorú!”- kiabálta be valaki a közönségből.
A koncert – felejthetetlen basszusgitártépős-dobálós-megrugdosós – végeztével átballagtam a kilátó tövébe, hogy kipihenjem a történteket, és Csjlla angyali, álomszerű énekét hallgatva adtam át magam a táj festői szépségének, és a ténynek, hogy természetesen sikerült pont egy hangyabolyba ülnöm a rövidnadrágomban.
Következő állomásom a Fanyűfő színpad volt, mégpedig a Clan Of Xymox koncertje. Sok embertől hallottam már, hogy a Fanyűvő milyen bestia módra tud szólni, és ezt a tényt ez a buli is alátámasztotta, az ember szinte elsüllyedt a hamisítatlan darkwave hangzásban. A sötét megszólalás azonban nem jelentett sötét hangulatot, épp ellenkezőleg, a dalok közti konferálások kifejezetten kedélyesek voltak, és instant szerethetővé tették számomra az egész produkciót, melyet tisztességgel végig is buliztam.
A Petofi zenekar, bár már régóta tudok a létezésükről, eddig sajnos még nem került fel a programfüzetembe, ideje volt ezt a hiányosságot pótolnom, így az irányt ismét a kedvenc színpadom felé vettem. Bemutatkozásukban igényes dalszövegeket és hardcore-t ígértek, én pedig mindkettőt nagyon szeretem. Sajnos a koncerten inkább az utóbbi érvényesült, de nem panaszkodom, gyakorló szövegíróként pontosan tudom, milyen nehéz élőben szövegeket átadni, főleg a harapósabb műfajokban. Mindenesetre így is egy lendületes bulit kaptunk, és ha hozzám nem is jutottak el a szövegek, a lelkes rajongókig egészen biztosan – szívmelengető látvány volt, ahogy az első sorokból teli torokból üvöltötték a dalokat.
Bár sok tervem volt még aznapra, sajnos az eső bekényszerített a teraszra, ahol aztán jobb tennivaló híján egy nagy adag fröccsel betonoztam be jó előre, hogy a fesztivál negyedik napján is úgy keljek majd, mind a mosott szar.
A fesztivál negyedik napja az előző nap megázott ruhák leszárításával, és - számomra - a Wires koncertjével indult be. Délután fél négykor metalcore buliba menni kicsit olyan érzés volt, mint fényes nappal felesezni, de hát elvégre is fesztiválon vagyunk, mindent szabad. A csapatot sem tartotta vissza a korai időpont és a magas napállás, így egy tisztességes üvöltözős-tombolós energiabombával robbantották be az utolsó előtti napot. Annyira belefeledkeztem a buliba, hogy utólag jöttem rá, hogy még fotózni is elfelejtettem, úgyhogy hadd engeszteljelek ki titeket ezzel a kacsával!
A Rivers Ablaze legutóbbi Stagediving fesztiválos koncertjéről sajnos lemaradtam (ITT panaszkodtam róla), úgyhogy ezt most mindenképp be akartam pótolni. Kicsit még mindig korán volt, és a délutáni napsugarak nem szolgáltattak tökéletes aláfestést a szigorú riffekhez, valamint a feketébe öltözött zenészek sem hiszem, hogy örültek neki, ettől függetlenül nem fogták vissza a zúzást. A korai időpontnak köszönhetően a színpad előtt még kicsit foghíjas volt a tömeg, talán emiatt tűnt extra hangosnak a koncert; az éjsötét dalok úgy hasítottak, hogy szinte leborotválták az ember fejét.
Ezután egy kicsit lágyabb vizekre eveztem, és lecsüccsentem a kiszáradt fűbe a Delta színpad elé, hogy meghallgassam Cserihannát. Már régóta meg akartam nézni, és örülök, hogy most a Zaj révén sikerült, végtelen szerethető, energikus előadót ismertem meg benne, fantasztikus humorral és dalszövegekkel. Bár a nap még mindig fenn volt, a csapat mindent megtett, hogy felteljen a színpad előtti tér. Sok kedvenc pillanatom volt a koncertből, de a nuncsakus kiállás egyértelműen vitte a prímet, jártam már fura koncerteken, de ilyet még sose láttam.
De nem csak Cserihanna volt szokatlan színfolt a fesztivál sötét vásznán, 6363, vagyis hát Gege is váratlan fellépőnek számított, hacsak nem emlékezett az ember a tavalyi, elsőre szintén tájidegennek tűnő, mégis hatalmas Bongor bulira. Így hát nem aggódtam, hogy nem fog működni, és igazam is volt, elképesztő szövegnehéz hip-hop buli kerekedett a Delta előtt, ráadásul mintha a dalok is zúzósabban, rockosabban szólaltak volna meg, mint amire emlékeztem - nem tudom, az én memóriám csal, vagy a csapat tényleg kicsit megfűszerezte a hangzását a fesztivál kedvéért.
Delta színpad-orientált napom volt, mert ugyanitt aztán Rue Oberkampf szettjét is végighallgattam - bár a lábam már alig bírta, a transz-szerű techno teljesen odaszegezett a színpad elé. Zseniális látvány volt, ahogy gótok és metalarcok együtt veretik teljes odaadással az elektronikus zenére.
Aztán nemsokára újabb esőt kaptunk; becsüccsentem még kicsit a teraszra sörözgetni meg az Esőlámpást énekelni random metalarcokkal, aztán behúzódtam a sátramba, hogy a fesztivál utolsó napjához is maradjon erőm.
Hát, sok nem maradt. Mivel a délutánom a táskakészítő workshopon töltöttem, a délutáni koncertek jelentős részét csak másodkézből hallgattam meg - még szerencse, hogy a kézműves program ott volt az Osztálykirándulás tőszomszédságában, mert így legalább lepattanóban hallottam a Tengeri Püspököt meg a Last Seconds-t.
Számomra viszont a legjobban várt koncert a Platon Karataev volt, kicsit sajnálkoztam is, hogy ilyen korai időpontban, este hétkor lépnek színpadra. A zenekar szerintem mind szövegeit, mind hangzását illetőleg tökéletesen illik a fesztivál arculatába, ráadásul nagyon szeretem is őket, úgyhogy az első sorban volt a helyem. A főleg új darabokat tartalmazó program nem okozott csalódást - bár természetesen el bírtam volna hallgatni őket vagy még egy órát. Csodaszépen szólaltak meg a dalok, és amit Farkas Zsombi csinált a dobokkal, főleg a záródalban, az meg aztán tényleg indokolatlanul zseniális volt.
Olyannyira, hogy ezután én úgy éreztem, ezt a fesztivált én le is zártam. Persze nem feküdtem még le; a Fekete Zajos fainstallációba becsüccsenve végighallgattam a finn Maustetyöt egészen különleges, popos-darkos produkcióját, meg tettem még egy utolsó kört a Kilátó színpad fele, hogy még egyszer megcsodáljam a kivilágított erdőt.
Nagyon nehéz szívvel hagytam ott Sástót, és - a fesztiválon pont hogy nem fellépő zenekar - a 30Y egyik sora ment csak a fejemben, ahogy negyedmázsás hátizsákommal battyogtam kifele a már bontás alatt álló fesztivál területéről: “Könnyes szemmel nézel körbe, hogy itt kell hagynod mindent, hogy megint csak jövőre…”
