Az 1991-ben alakult norvég progresszív black metal csapat, az Enslaved a Nuclear Blast kiadó gondozásában október 13-án jelenteti meg tizennegyedik soralbumát "E" címmel. A korong több szempontból is vízválasztó a zenekar történetében: a tavalyi huszonötödik évfordulós megemlékezések (speciális kiadványok, turnék) után az Enslaved hangsúlyozottan lezárt egy fejezetet saját pályáján és új utakra kívánt kanyarodni, továbbá ez lesz az első kiadvány a 2016-ban távozott Herbrand Larsen énekes/billentyűs nélkül, akinek a posztjára az igen fiatal Håkon Vinje érkezett. 

Ha komolyan beleássuk magunkat a sci-fi irodalom és a heavy metal, mint zenei stílus mélyrétegeibe, meghökkentő hasonlóságokat és számtalan kapcsolódási pontot találhatunk közöttük (és nem pusztán témaválasztásuk vagy vizuális megjelenésük okán). A két terület esztétikája, létrejöttének és működésének módja mutat számtalan párhuzamot, melyet Stanislaw Lem lengyel író fejtett ki legegyértelműbben az alábbiakban: 

Az USA-ban a sci-fi rajongók évenként megrendezett kongresszusa, vagy a legjobb science fiction művekre kiírt pályázatok a külső szemlélőt az ostoba családi összejövetelekre emlékeztetik, ahol is mindenki minden­kitől el van ragadtatva. Rosszmájúan fogalmazva azt is mondhatnám, úgy fest az egész, mint amikor a sánták és púposok szépségkirálynőt választanak maguk közül, azon az alapon, hogy saját rútságukról egyszerűen nem vesznek tudomást. Andrzej Kijowski kritikus örökéletűvé tette a „szarosok géniusza", valamint a „hülyék bölcse és filozófusa" kifejezéseket. Kétségkívül találó észrevétel: nem csupán a vezető elitnek van szüksége intellektuális vezéregyéniségekre, a másod- és har­madrangú szellemeknek ugyanúgy szükségük van saját mesterre, szelle­mi vezetőre.

Ezt a jelenséget a művészeten kívül, a tudományos életben is megfigyel­hetjük: a normális és szokásos kutató munka eredményeként született tudomány mellett makacsul tartja magát az áltudomány, amely napjainkban Einstein elméletének megdöntésével, tegnap pedig a kör négyszögesítésével, a szög har­madolásával stb. foglalkozó „Lapos Föld" jellegű társaságok létezé­sében öltött testet. Merthogy nagyon sok olyan ember szaladgál a földön, aki szellemileg képtelen első osztályú, művészi és meg­ismerési szempontból reális értékek alkotására, de azért a sors meg­áldotta, vagy inkább megátkozta őket bizonyos adag - nem feltétlenül mániákus - ihlettel; mivel az igazi fizika, kozmológia, filozófia, irodalom vagy akár zene művelésére nem alkalmasak, alkotói nyugtalanságukat számukra elérhető pótszerekkel és pótanyagokkal vezetik le.

/Stanislaw Lem: Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia. Gondolat, Budapest 1974. Fordította: Fejér Irén./

Nem nehéz azonnal a rengeteg autodidakta, reménytelenül amatőr, de szerencsétlenségükre elképesztő mértékben extrovertált metalbandára asszociálni, melyek szakmányban gyártják a legkülönbözőbb black/death/thrash borzalmaikat. Naponta tíz-tizenöt ilyen szemetet sodor be a szél a promómappába, általában különböző temetők előtt pózolva készített vagy éppen a '80-as évekre hajazó szegecs-bőrnadrág kombós zenekari fotóik kíséretében. 

A kiadói előszűrés az elmúlt egy-másfél évtizedben megszűnt, egy kis pénzért bármely (ma már akár közepes méretű) kiadó is szívesen a nagyközönségre zúdítja ezeket a rettenetes produkciókat és a kutyát nem érdekli, hogy az adott csapat elad-e egyáltalán tizenegy CD-nél többet, hiszen a hírlevél kiment, jó esetben van egy kis online hirdetés, egy-két recenzió is beesik, a zenekar pedig boldogan olvassa saját magáról a kritikát.

Nos, e kissé hosszas bevezető után nyugodtan kijelenthetjük, hogy a norvég Enslaved a heavy metal táplálékláncában a csúcsragadozó pozícióját foglalja el. Nem sokan léteznek és működnek ezen a szinten rajtuk kívül és az idekerülés egyáltalán nem az eladott lemezek példányszámától vagy az értékesített koncertbelépők mennyiségétől függ. Mastodon, Gojira, Tool, Enslaved: tizenöt-húsz éven át tartó, egyenletesen kimagasló színvonalú stúdióalbumok, a művészi fejlődésben beálló stagnálás érzetének legcsekélyebb jele nélkül. 

Ezeket a csapatokat hallgatva valóban érezzük, hogy másik ligában vagyunk. Ha van a heavy metal stílusnak hetedik mennyországa, akkor ezek a bandák már feljutottak oda: bármelyiküket hallgatjuk is, azonnal felismerhetőek, összekeverni sem lehet őket semmilyen más zenekarral (bármennyien próbálkoznak is lemásolni őket). Egyformán igaz rájuk az is, hogy kortárs muzsikát játszanak, azaz dalaik és lemezeik nem egy már letűnt zenei korszak visszhangjaként vagy utólagos, erőltetett reprodukciójaként maradtak itt, hanem a mának, a ma közönségének szólnak és a rock/metal zene több évtizedes fejlődésének eredményét testesítik meg.

A norvégok előző albuma, az "In Times" (lemezkritika ITT) szokás szerint zseniálisra sikeredett és bár az "E" valóban másabb, mégis azonnal felismerhető az Enslaved minden stílusjegye. A friss korong hangzása letisztultabb, nyersebb, talán kicsit agresszívabb is, a progos dolgok még jobban elővarázsolják a hetvenes évek brit progresszív bandáinak játékosságát, atmoszférateremtő képességét, mellyel szinte egy külön világba jutunk, ahol minden lépés váratlan, ahol nem léteznek sablonok és ahol a dallamok uralkodnak mindenekfelett.

Ha bárki a tagcserétől tartott volna, megnyugodhat: a tiszta énekért és a billentyűstémákért felelős Håkon Vinje telitalálat, mind énekhangját, mind pedig totális, Jon Lord-féle Hammond-mániáját tekintve. Külön érdemes kiemelni a többszólamú vokálokat is, melyek a záró (és egyébként a valaha megírt egyik legösszetettebb Enslaved-szerzemény) Hiindsiight című nóta végében szinte hatvanas évek végi-hetvenes évek eleji Pink Floyd, The Byrds vagy éppen Crosby, Stills, Nash & Young harmóniákat hoznak. A dalt végigkíséri a szaxofon érdes, izgalmas hangszíne is, tovább szélesítve a beemelt zenei irányokat.  

A normál verzión hat tétel szerepel ötven percben, azonban a limitált digipack kiadáson további két bónusznóta is helyet kapott, melyeket még nem volt alkalmam megismerni (az előrendelt CD+póló kombó elméletileg a héten érkezik). Aki e sorokat olvassa, az minden bizonnyal tisztában van vele, hogy az Enslaved dalait képtelenség háttérzeneként hallgatni: időt kell szánni rá, elmerülni a hangulatában, a dallamaiban. Tudom, ma minden az effajta tartalomfogyasztás ellen szól, ráadásul a norvégok sem könnyítik meg a dolgunkat a nyolcperces dalmonstrumaikkal, az ezerféle (black metal, népzene, dzsessz, progresszív rock) hatást egységes egészbe gyúró zenéjükkel, de ha valaki valóban művészi színvonalú, kortárs metalt akar hallgatni vagy meg akarja érteni, hogy miért értékes maga a heavy metal stílus, az ne keressen tovább. 

10/10