Tizenhét év telt el a legelső Paradise Lost album megjelenése óta, és a szeptember 1-én kiadott "Medusa" már a tizenötödik a sorban, ráadásul a "97-es "One Second" is idén jubilált. Én az "In Requiem" óta követem őket aktívan, szóval úgy durván tíz éve és nagyon rövid időn belül az egyik kedvenc brit csapatommá váltak. Egyrészt a dalok minősége miatt, másrészt amiatt a fojtogatóan sötét és nyomasztó hangulat miatt, mely csak úgy árad minden kipengetett hangból és elénekelt sorból.
Személyes kedvencemmé a 2009-es " Faith Divides Us-Death Unites Us" vált, hangulatilag az az egyik legkomorabb. Legutóbbi, 2015-ös "The Plague Within" című albumuk egyfajta visszakanyarodás volt a korábbi, doom-death időszakához. Ezt hivatott prezentálni a több death riff, és a hörgés visszahozása is, bár erre Nick Holmes-nak a Bloodbath-hez való csatlakozása után azért számítani lehetett. Az új albumra rengeteg doomot ígértek, konkrétan a legutóbbi lemez Beneath Broken Earth című dalára hivatkozva promózták nem egy interjúban a készülő anyagot. Na, nézzük milyen lett a "Medusa"!
Bevallom, mikor Adrian Erlandsson kikerült a bandából, az nekem egy kisebb érvágással ért fel. Dobjátéka erősen meghatározta számomra a legutóbbi három albumot, főleg a "Tragic Idol"-t. Kíváncsian vártam, hogy a Vallenfyre-ből importált Waltteri Väyrynen hogyan teljesít. Jelentem, zseniálisan! Már a nyitó Fearless Sky-ban is remek témákat üt, viszont az ezt követő Gods Of Ancient-nek már az elején bebizonyítja, hogy a kor nem számít (a srác a húszas évei elején jár).
Gyakorlatilag a végéig esszenciális Paradise-élményt kapunk. Erre remek példa az elsőként kihozott The Longest Winter is, ez a szám akár a "Draconian Times"-ra is felkerülhetett volna. A címadó is telitalálat, borzasztóan súlyos atmoszférát áraszt magából, ráadásul az ének itt volt a kedvencem.
Amik még kiemelendők, az az album utolsó két dala. A megklipesített Blood & Chaos nekem egy kicsit az előző albumot idézte, de a hangulat itt is olyan, amilyen utoljára a '90-es évek végi lemezekre volt jellemző. A záró Until The Grave meg a legjobb záró szám a "Faith Divides Us..."-os In Truth óta.
Zenei szempontból hatalmas változások nem történtek az előző albumhoz képest, bár kevesebb a melodikus, akár nagyzenekari pillanat, emiatt az album inkább érződik egyfajta visszatérésnek az igen korai időkhöz. Greg Mackintosh egészen zseniális riffeket hoz, még azt is tudnám mondani, hogy hallani rajtuk azt a három lemezt, melyet a Vallefyre-rel csinált, erre a címadó például remek példa. De legalább ugyanennyire remekek a From The Gallows témái is.
Waltteri dobjátékát már dicsértem, de azt hozzátenném, hogy azért kíváncsi lennék, mi lesz a jövőben, mert a Vallenfyre-ben ugyan már bizonyított, hogy ért a csépeléshez, viszont a PL-nek egészen más világ van, ha gyorsabb dalokról van szó. Stephen Edmondson basszusa mint mindig, ezúttal is remek alapot ad az amúgy is combos produkciónak. Aaron Aedy ritmusjátéka kiválóan passzol Greg témáihoz, talán az "Icon" album óta nem volt ilyen remek összhangban a két gitár.
Nick Holmes-nak szerintem jót tett a Bloodbath-hez való csatlakozás. Hörgései már ott is elég vérfagyasztóak voltak, de most sikerült olyanokat produkálnia, hogy nem hittem a fülemnek. A nyitó dalban és a The Longest Winter-ben olyan visítások is előkerülnek Nick torkából, hogy az egészen elképesztő.
Nagyon nehezen tudok belekötni a "Medusa"-ba. Ebben van némi rajongói elfogultság is, de ha objektíven nézzük a dolgokat, pusztán mint metalrajongó, akkor is szembetűnik, hogy a Paradise Lost idén lerakta az asztalra az elmúlt évek egyik legjobb doom metal albumát, mindezt úgy, hogy közben nem felejtett el 100%-ig önmaga maradni. Talán kicsit poros, talán kicsit öreg, de minden benne van, ami sajátossá és érdekessé, számomra pedig egyedülállóvá teszi ezt a csapatot.
10/10
