Rozsdagyár

SPIRIT ADRIFT - Curse Of Conception (2017)

2017. október 23. - Kovenant

sa_cover.jpg

Az utóbbi időszak egyik legérdekesebb lemeze jött ki a 20 Buck Spin kiadó gondozásában október 6-án: az amerikai Spirit Adrift második soralbuma "Curse Of Conception" címmel érkezett meg az amúgy iszonyatosan túlzsúfolt metalszíntérre. A heavy/doom metal csapat tulajdonképpen az énekes/gitáros/dalszerző Nate Garrett projektje: tavaly jelent meg "Chained To Oblivion" címmel bemutatkozó korongja, melyen egy személyben felelt mindenért. Az idei kiadványhoz azonban már egy komplett, négyfős zenekart sikerült összeállítania és hatalmasat léptek előre a dalszerzés terén is.

A Spirit Adrift alapvetően doom metalt játszik, azonban ebbe több olyan elemet is szervesen beleépít, melyektől egy igen sajátos, egyéni színfolttá tud válni. Itt van elsőként a Judas Priest 1980-as "British Steel" albumát megelőző korszakának sötétebb tónusú progresszivitása, az Iron Maiden ikergitáros harmonizálása a nyolcvanas évek első feléből, illetve néha a heavy metal klasszikus korszakának keményebben riffelős, szinte thrashes vonulata is.

Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy az amerikai banda a legnagyobbaktól szemezgetett, de ez mégsem válik valamiféle retro-hagyományőrző produkcióvá. Ezt elsősorban a nagyon magas színvonalú dalszerzői minőségének köszönheti a zenekar: gyakran egészen váratlan, de az egész koncepcióba mégis szervesen illeszkedő megoldásokkal él Nate Garrett, mintegy csavar egyet a dalokon és így nem ül le az egyébként veretes, tradicionális doom anyag.

A kiadó a kísérőlevelében olyan csapatokat hozott fel mintegy kedvcsinálóként, mint a Pallbearer, a Baroness vagy éppen a Mastodon. Nos, mivel magazinunk mindhárom csapattal behatóan foglalkozott (vonatkozó lemezkritikáink ITT, ITT és ITT olvashatóak), ezt teljes tévútnak érzem: az említett együttesek az adott stílusokat kortárs esztétikával és megoldásokkal vegyítő, kifejezetten modern megközelítésben játsszák, míg a Spirit Adrift esetében ez nem áll fenn. Nem azt mondom, hogy a "Curse Of Conception" minden gond nélkül kijöhetett volna mondjuk 1985-ben, de mivel minden zenei építőeleme legalább harmincöt-negyven éves, így az eredmény sem tartozik a trendformáló, utat törő produkciók közé. 

A számtalan, hatásos és ötletes dalszerzői elem közül érdemes néhányra külön is felhívni a figyelmet: a Spectral Savior című, igencsak komótosan haladó tétel utolsó harmadában egy egészen varázslatos moll-dúr hangnemváltásra kerül sor egy pszichedelikus, elszállós átmenetet követően, mely mintegy kifordítja az egész nóta hangulatát, talán pontosan az ellenkezőjére. A Wakien című dal, mely az egész korong egyetlen instrumentális szerzeménye, úgy indul, mint egy Led Zeppelin jam, hogy szépen átmenjen egy kellemesen elmélázós akusztikus elszállásba, melyből végül megérkezik egy ikergitáros témákkal teli balladába.

Azonban számomra a záró Onward, Inward című tétel az, ahol egészen zseniálisra fordulnak a dolgok: ez egy igen szigorú, szinte Metallica-keménységű, thrashesebb nóta, de nem a gyorsabb, hanem a szikáran menetelő fajtából. Azonban a varázslat ismét a második felében érkezik: hirtelen egy olyan, a hatvanas évek végi amerikai folk-rock bandákat idéző, többszólamú, himnikus kórus robban be a végére, hogy tényleg csak nézhetünk ki a fejünkből. Ez egész egyszerűen szenzációs. 

Azonban van egy igen jelentős hátulütője is az albumnak, illetve sajnos magának az egész csapatnak és ez nem más, mint a bandavezér/frontember Nate Garrett énekhangja. Igen szűk terjedelmű vokálja eleve csak a magasabb fekvésekben bizonyul magabiztosnak, már a közép- vagy alsóbb regiszterekben is meg-megcsuklik, félrecsúszik, magyarán több alkalommal hamis. Ezt megengedhetetlennek tartom minden lemezre kerülő hangzóanyag esetében, de ez egy ilyen kimagasló minőségű lemezen istenkáromlásként hat. Garrett nem igazán akar kilépni Ozzy mester árnyékából, mert számos manírját, hangfekvését egy az egyben hozza: ez megint teljesen felesleges, mert én az ő saját hangjára és karakterére vagyok kíváncsi (bármennyire is szeretem Ozzy Osbourne munkásságát).

A szűk hangterjedelem miatt bizony az énektémák kidolgozottsága is hagy maga után kívánnivalót: gyakran van az az érzésünk, hogy a frontember ugyanazt a két-három hangot variálgatja szinte mindegyik nótában, így a gitárokra marad az igazi dallamvezetés feladata, melyet azok tökéletesen meg is oldanak. Érteni vélem, hogy Garrett saját projektjeként kezeli a bandát és szinte mindenben egymaga óhajtja megvalósítani önnön művészi vízióját, de bizony itt egy izgalmas, érdekes, dinamikus hangra lenne szükség, mely sokkal kifejezőbben tudja közvetíteni a dalokban nagyon is jelen lévő érzelmeket. A továbblépés érdekében mindenképpen erre buzdítanám a Spirit Adrift legénységét.

Zenei tartalmát tekintve ez egy fantasztikusan hangulatos és kidolgozott heavy metal anyag, telis-tele szenzációs szólókkal, no meg váratlan, meglepő fordulatokkal és megoldásokkal. A fentebb említett hiányosság azonban számomra valamelyest lerontotta az összképet: remélem, hogy a harmadik soralbum esetében lesz e tekintetben is továbblépés.

8/10

sa_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9613058984

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása