Ha hétköznap, akkor ismét egy remek lehetőség, hogy a Barba Negrába látogassunk egy teltházas külföldi bulira. Mostanában minden napra jut Budapesten egy külföldi zenekar, így a kínálat talán még nagyobb is, mint a kereslet. Ez a csütörtök az ellentettjét mutatta, ugyanis minden jegy elkelt az Amaranthe és az Eluveitie különleges hazai koncertjére, ahol a vendég a holland The Charm The Fury volt.

A koncertet a számomra ismeretlen holland csapat kezdte, akikről ezelőtt sem tudtam túl sokat és ez sajnos utána sem változott. Nem volt alapvetően rossz, amit a színpadon nyújtottak, de nem volt túlzottan átütő a produkció, ami persze köszönhető lehet annak is, hogy szinte semmit nem lehetett hallani az énekből.

Ezután robbant be az Amaranthe, akik tartották a 30 perces kezdeti csúszást és pontosan egy órát töltöttek a színpadon. Egy kicsit kevésbé látványos show-t kaptunk a tavalyihoz képest, ám a zenészek ugyanúgy odatették magukat, bár sok hibával sajnos. Egy kis különbség volt még, ami az énekesi posztokat illeti, de ez egyáltalán nem hozott negatív változást sem színpadképben, sem hangzásban. Azt hozzá kell tennem, hogy semmiképpen sem szeretném szidni a csapatot, de rengeteget bakiztak, amin sajnos a hangosítás sem segített, mert vagy ők nem hallották magukat vagy mi nem hallottuk, ráadásul olyankor egyszerre egyik énekest sem. Ami a hibákat illeti, egy-kétszer belegabalyodtak, de volt hogy le is maradt sor a szövegből. Egyébként olyan sokat nem vett el az élvezeti faktorból, mert alapvetően egy hatalmas bulit csaptak és táncra perdült az egész Barba Negra.

Az Eluveitienél kicsit tartottam a koncerttől, mert iszonyatosan szeretem a csapatot, sőt a 18. születésnapomat is az ő koncertjükön ünnepeltem a 2011-es Rockmaratonon, de a legutóbbi lemez nem éppen koncertképes és annyira nem is illik az eddigi koncepcióba. Szerencsére élőben csak olyat játszottak róla, ami nem lassította túlzottan be a tempót, sőt kellően beleillett a műsorba. A friss számok mellett pedig felcsendültek a nagy kedvencek is, mint például a záró Inis Mona, amire kicsit újra 17-18 évesnek éreztem magam. Ez a dal még mindig iszonyatosan erős, azt kell hogy mondjam. Az ének az első dalban itt sem hallatszott, de szerencsére később javult a helyzet és egy élvezetes több mint egy órás folk / melodic death kavalkádot kaptunk. Az első négy dalt például jóformán egyhuzamban nyomták és iszonyat szimpatikus volt, hogy nem akarnak időt húzni. Inkább a lehető legtöbb dalt szerették volna eljátszani az este folyamán.

Képek: Vida Dániel, Metal.hu
www.facebook.com/Metalponthu/
További képek ITT!
metal.hu