Valóban elképesztő mennyiségű metalegyüttes nyomja a rock'n rollt szerte a világban: korábban említettük már, hogy micsoda ellentmondás feszül a rockzene zuhanó népszerűsége és a színtéren alakuló és dolgozó bandák számossága között. Ráadásul külön érdekesség, hogy a szcéna kifejezetten extrém ágában virul leginkább a zenekaralapítási láz: a death, a black, a thrash ezerszámra termeli ki a csapatokat a csapnivalótól a tucatprodukción át az egészen döbbenetesen jóig. Szerencsére most egy utóbbiba futottam bele, mégpedig az ausztrál Mason második soralbumába, mely október 6-án jelent meg szerzői kiadásban "Impervious" címmel.
Két EP-vel és a 2013-as bemutatkozással, valamint igen neves bandákkal (Accept, Annihilator, Havok, Forbidden, King Parrot, Iron Regan, Toxic Holocaust, Elm Street) együtt lenyomott koncertekkel a háta mögött az ausztrál zenekar bőven profinak nevezhető, de ennek igazolásához elég, ha pár percre belehallgatunk az új korongjukba. Rendkívül feszes, pontos, a dinamikától majd' szétrobbanó anyag ez, ráadásul rendkívül fifikás és ötletes dalszerzői színvonal jellemzi. A félperces intrót nem számolva nyolc lekerekített, tökéletesen kerek thrash nótát kapunk harminchét percben, azaz semmi sincs túlnyújtva: pontosan elég ennyi, hogy egy húzásra letoljuk ezt az energiabombát a torkunkon.
2015-ben érkezett a csapatba Grant Burns szólógitáros, akivel megfogta az Isten lábát a banda: olyan mennyiségű és minőségű szólómunka található az albumon, amivel más zenekar egy évtizedet is kihúzna a pályán. A technikás thrash tekerésektől kezdve egészen az ultradallamos futamokig találunk itt mindent, mi szem-szájnak (meg fülnek) ingere. De minden hangszeres csúcsformában teljesít végig a lemezen: a ritmusszekció feszesen pakolja alá az ütemet a gitároknak, úgyhogy egy pillanatra sem ülnek le a nóták, nincs üresjárat vagy cigiszünet a dalok között.
Zeneileg leginkább a Kreator-Testament vonalház áll közel a Mason: átkozottul feltekerték a tempót, de nagyon ügyelnek arra, hogy ne csak a szólók terén, hanem a riffek vagy több bridge esetében is a dallamokon legyen a hangsúly. Jimmy Benson gitáros/énekes hangja tipikus thrash/hardcore megközelítésű: a középtartománynál magasabban, de korántsem elviselhetetlenül köpködi, rikácsolja dühös sorait. Ezen a téren lehetne egyébként valamennyit variálni a dolgokon: mind az énektémák, mind pedig Benson egy kicsit egysíkú előadásmódja már-már gátolja a gitárok hozta dallamok kibontását.
Sokan minden bizonnyal régisulis thrashnek neveznék az ausztrál zenekar által játszott stílust, de ez nem lenne százszázalékosan igaz: valóban domináns a nyolcvanas évek hatása, de főleg a gitármunkának köszönhetően pontosan annyi kortárs jellegű megközelítésű megoldás is helyett kapott itt, melyek miatt simán beférnek a modern thrash metal kategóriába.
A banda szövegvilága nem távolodik el a thrash szokásos mondanivalójától, sőt, inkább tipikusnak mondható. Háború, terrorizmus, egyén és társadalom kapcsolata, elnyomás, öngyilkosság: csupa vidám téma, de furcsa módon mégsem érzem nyomasztó vagy éppen depressziós albumnak a Mason korongját. A dallamok, a dinamika, a tempó miatt ez egy ütős, feltüzelő anyag lett, azaz nagyon távol áll például a Slayer agyhorpasztó atmoszférájától (azért a Seasons In The Abyss akusztikus pengetése helyett kapott a Burn című tétel középrészén, gondolom, egyfajta tiszteletadásként).
A megszólalás is rendben van, bár egy kicsit száraz az egész: igaz, ez egy az egyben hozza a nyolcvanas évek második felének hangzását, úgyhogy ezzel sincs olyan nagy gond. A dobok nekem kicsit előre vannak keverve, a cinek talán túlzottan csattognak is az ízlésemhez képest, de ez már tényleg egyéni probléma.
Összességében tehát egy igen korrekt, a thrash új hullámának mezőnyéből fél fejjel kiemelkedő anyagot szállított le nekünk az ausztrál csapat: nem váltja meg a világot, nem is ez a célja, de remek hallgatnivaló. Enerváltság, rossz kedv esetén kifejezetten ajánlott a pörgetése, mert akkora löketet ad, úgyhogy minden thrash-rajongónak erősen ajánlott az "Impervious". Az pedig, hogy egy ilyen kaliberű csapat szerzői kiadásban, egy elismert kiadó támogatása nélkül jelenteti meg ezt a korongot, az számomra értelmezhetetlen.
8,5/10
