A rockzene, ezen belül a heavy metal és társtílusai, például a punk, a lázadásból születtek. Ez a lázadás szólhatott a fennálló társadalmi rend, a szülők középosztálybeli életstílusa, a vallás, az oktatás, azaz bármilyen bevett, intézményesült szokás vagy berendezkedés ellen. A gitáralapú rockzenében jellegéből fakadóan meglévő agresszivitás kiválóan támogathatja meg a zenészek világnézete által inspirált mondanivalót, különösen, ha az adott csapat ezt tekinti életcéljának. Összeállításunkban most olyan rockbandákat és előadókat gyűjtöttünk össze, akik nem egyszerűen csak politizáltak néha, hanem a politikai mondanivaló művészetük, szövegviláguk alapját, elválaszthatatlan elemét képezi.
Mivel a rock és a heavy metal elsősorban angolszász eredetű, illetve a fejlett és gazdag nyugati világ zenéje, így nem meglepetés, hogy az ott alkotó előadók elsősorban baloldali alapállásból emelik fel szavukat az általuk igazságtalannak vélt társadalmi jelenségek és a regnáló piacgazdasági berendezkedés ellen. A legmegdöbbentőbb azonban az, amikor kilépve a demokratikus keretek közül, néhányan maguk is szélsőséges ideológiák propagálóivá válnak.
Akár TOP100-as listát is össze tudtuk volna állítani, hiszen a thrash metal, a punk vagy a hardcore egész vonulata és létrejötte erről szól és szinte az odasorolható összes zenekart beválogathattuk volna jelen cikkünkbe. Természetesen az olyan gyűlöletre uszító csapatokat, melyek bőrszín, vallás, származás vagy szexuális orientáció alapján támadnak minősíthetetlen stílusban általuk kipécézett társadalmi csoportokat, mellőztük a listánkból. Itt elsősorban olyan neonáci együttesekre gondolunk, mint például a nyolcvanas-kilencvenes évek hírhedt brit skinhead bandája, a Skrewdriver vagy a vállaltan náci black metal (NSBM) zenekarok.
Szintén kihagytuk a hatvanas évek hippikorszakának ellenkultúráját: ez önmagában külön cikk (könyv vagy könyvsorozat) témája lehetne, kezdve Bob Dylan, Joan Baez, a Credence Clearwater Revival, a Jefferson Airplane és a többiek dalaival. A vietnami háború, a faji szegregációs állami politika elleni fellépés és az emberi jogi mozgalom támogatása szó szerint százszámra termelte ki a politikai tiltakozó dalokat az Egyesült Államokban, melyek egyik iskolapéldája a "Fortunate Son".
10. U2
Az 1976-ban alakult ír U2 zenéje a post-punkban gyökerezik: mára már százmillió dolláros világ körüli turnékat bonyolítanak szakmányban, de pályafutásuk kezdetén nagyon is harcosan álltak ki bizonyos politikai témák mellett és ellen. Az 1983-ban íródott Sunday Bloody Sunday című daluk, mely a zenekar egyik legismertebb szerzeménye, az 1972-ben Észak-Írországban történt véres eseményeket dolgozza fel: a brit csapatok Londonderry városában 28 ártatlan és fegyvertelen polgárjogi tüntetőt lőttek agyon, elszabadítva az indulatokat az amúgy is az etnikai és vallási megosztottságban nyakig ülő tartományban. A nóta folytatása az 1997-es Please, mely az ezredfordulót közvetlenül megelőző északír-brit béketárgyalások nehézségeit taglalja, mely megbeszélések végül a hatalommegosztáshoz és így a békéhez is vezettek.
A U2 leginkább politikus albuma az 1986-os "The Joshua Tree", mely egyben legnagyobb sikerüket is jelentette. A lemez egyszerre szól az ír banda rajongásáról a mindannyiunk képzeletében élő Amerikáról, a korlátlan szabadság és lehetőségek földjéről, valamint a csalódottságról és megvetésről, melyet Bonóék éreztek az USA iránt annak a hidegháborús nagyhatalmi machinációkban játszott szerepe kapcsán. Különösen a közép-amerikai államokban történő aktív titkosszolgálati fellépések adták a dalszövegek inspirációit: a nicaraguai és salvadori polgárháború ártatlan civil áldozatairól szólnak a Bullet The Blue Sky és a Mothers Of The Disappeared című szerzemények, de a Reagan-kormányzat külpolitikája elleni gyűlölet végig tetten érhető a dalokban.
Ezek csak a dalszövegek és lemezek: nem is beszéltünk még arról a szerepről, melyet az együttes, de leginkább Bono játszott végig a nyolcvanas-kilencvenes években a különböző jótékonysági és politikai aktivista eseményekben: az apartheid ellenes fellépések, az etiópiai és afrikai éhezés elleni kampányok, a burmai ellenzéki, Aung San Suu Kyi szabadon engedése melletti kiállás, a különböző természetvédelmi ügyek és szervezetek látványos felkarolása, a harmadik világbeli államok adósságelengedésének követelése, a dél-szudáni menekülthelyzet megoldása iránti mozgósítás.
Nem lehet elhallgatni azonban azt sem, hogy ez a folyamatos mozgalmár hozzáállás sokak szemében már ellenszenvessé tette a frontembert és így részben a zenekart is, főleg annak fényében, hogy a fennen hangoztatott szegénység elleni küzdelem azért nem akadályozta meg a bandát abban, hogy külföldi adóparadicsomokba helyezze át székhelyét, így úszva meg az adózási problémákat Írországban, illetve nemrégiben derült fény arra is, hogy Bono offshore alapokban és cégekben fialtatta vagyonát.
9. Sepultura
A thrash/death metal vonalas brazil Sepultura a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján vált világsztárrá és folyamatosan növelve népszerűségét a kilencvenes évek közepén megalkotta a "Roots" című albumot, mellyel tulajdonképpen - némi túlzással - egymaga indította be a nu metal hullámot.
Az 1984-ben a Cavalera-testvérpár, Max és Igor által alapított banda a kezdeti időszak sematikus szövegvilágát (sátánizmus, brutalitás, horrorklisék) a harmadik, 1989-es "Beneath The Remains" korongon kezdte lecserélni a társadalomkritikus témákra. Az igazi áttörés azonban az 1993-as "Chaos A.D." albumon érkezett el: egyre inkább előtérbe került a brazil nemzeti gyökerek kérdése, mely majd a rákövetkező korongon teljesedett ki.
A dalok szinte mindegyike politikai töltéssel bír: az izraeli-palesztin szembenállást feldolgozó Territory, az egy őslakos brazíliai indián törzs kollektív öngyilkosságáról szóló Kaiowas, melyet a kormány akart elüldözni ősi földjeikről vagy éppen a hazájukból menekülni kényszerülő hontalanoknak emléket állító Nomad. Azonban az album legnagyobb sikert elért nótája a Refuse/Resist lett, mely a rendőri erőszak, illetve az elnyomás elleni küzdelem egyfajta metalhimnuszává vált.
A zenekar mára már a Cavalera-testvérpár nélkül, új felállással dolgozik, de folyamatosan reflektál a világ történéseire: aktuális korongjuk (lemezkritika ITT) a digitalizálódó, a technika és a robotizáció ölelő karjaiban lassan megfulladó ember túlélésének lehetőségeit boncolgatja.
8. Neil Young
A kanadai Neil Young a rockzene egyik legendája: a hatvanas évek közepe óta van jelen a színtéren, hatása ugyanúgy felmérhetetlen, mint Bob Dylané. Akár szólóművészként, akár a Buffalo Springfield, a Crosby, Stills, Nash & Young vagy éppen a Crazy Horse nevű kísérőzenekarával fellépve mindig releváns maradt: igaz, legnagyobb sikereit és alkotói zenitjét a hetvenes években érte el.
Természetesen a hatvanas évek végi amerikai polgárjogi mozgalmak őt sem hagyták érintetlenül: ennek leghíresebb példája az az ütésváltása, mely a szintén ikonikus southern rock bandával, a Lynyrd Skynyrddel zajlott le. Young az Alabama és a Southern Man című dalaival alaposan belegázolt a sajátos, elkülönült szubkultúrát magukénak valló déli államokba: súlyosan leegyszerűsítő és sztereotipizáló soraival mondhatni lebunkózta és lefajvédőzte a délieket. Volt itt minden: a Ku Klux Klan keresztégetéseitől és csuklyáitól a rasszizmuson át a rabszolgatartás örökségéig bezárólag Young gyakorlatilag mindezt az akkori déliek szemére hányta, ráadásul igencsak kioktató, fensőbbséges stílusban.
Erre válaszul érkezett a Lynyrd Skynyrd Sweet Home Alabama című 1974-es slágere: a dal részben viccesen, részben azért beszólós módra tette helyre a legendát, fenntartva azt, hogy imádják a kanadai rocksztár zenéjét. Young nem sértődött meg: 2012-es önéletrajzában önkritikusan jegyezte meg, hogy az Alabama című dalát a Lynyrd Skynyrd jogosan kifogásolta. "Nem szeretem hallgatni azt a dalszövegemet. Igaztalanul vádló és leereszkedő stílusú. Nem gondoltam igazán át és a nótát túl könnyű félreérteni."
Young a nyolcvanas éveket zenei kísérletezéssel és a nagykiadók elleni küzdelemmel töltötte, majd 1989-ben tért vissza a slágerlistákra a Rockin' In The Free World című szerzeményével. Azóta a fő hangsúly nála a környezetvédelmen van: a Monsanto nevű agrárcég és annak genetikailag módosított terményei és gazdálkodása ellen 2015-ben még konceptalbumot is írt. De nem kerülhette el sorsát George W. Bush, illetve a második iraki háború sem ("Living With War" - 2006). Young egyébként 1985 óta támogatja az amerikai farmgazdaságokat a nagyvállalatokkal szemben: Farm Aid nevű évenkénti koncertsorozata már majd' ötvenmillió dollárt gyűjtött össze.
7. Megadeth
Listánk egyetlen vállaltan keresztény-konzervatív szereplője a Dave Mustaine gitárzseni és riffmester által vezetett amerikai Megadeth. A Metallicából alkoholizmusa, heroin-függősége és kezelhetetlen személyisége miatt 1983-ban kirúgott, majd a thrash metal egyik legendás csapatát megalapító Mustaine a kétezres évek elején számolt le démonaival (szó szerint!) és az Anonim Alkoholisták gyűlésein vált újjászületett kereszténnyé. De már jóval ezt megelőzően is ismert volt politikai véleménye.
A thrash metal hagyományaihoz illeszkedő társadalmi/gazdasági problémákra kihegyezett dalszövegeivel először az 1986-as "Peace Sells... But Who's Buying?" című albumán jelentkezett, de onnantól kezdve tulajdonképpen minden egyes lemezükön reflektálnak a világpolitikai és amerikai belpolitikai eseményekre. A politikai réteg korrupciója, a gigavállalatok túlhatalma, a hadiipari konglomerátum piszkos ügyletei, a kormányzat és a megszálló idegenek X-aktákat idéző sci-fi összeesküvése, az értelmetlen háborúk mind-mind kedvenc témái.
Aktuális korongjuk, a tavalyi, kiválóan sikerült "Dystopia" (lemezkritika ITT) az iszlám terrorizmus, az amerikai befolyás csökkenése, a kialakuló poszt-apokaliptikus berendezkedés plasztikus leírása, habár sokan bírálták kifejezetten jobboldali megközelítése miatt.
Mustaine sosem csinált titkot konzervatív alapállásából. Már 1988-ban, Donald Trump elképzeléseit majd' harminc évvel megelőzve hatalmas fal megépítését tartotta kívánatosnak az USA déli határainál, hogy az illegális migrációt egyszer s mindenkorra megállíthassa. Vallási meggyőződése miatt nem támogatja a homoszexuálisok házasodási jogát, sőt, 2012-ben még magát Obama elnököt is megvádolta két, akkoriban történt és tömeggyilkosságba torkolló lövöldözés megrendezésével. Szerinte az elnök célja az volt, hogy a tragédiák hatására könnyedén szigoríthassa a fegyverviselési törvényt és a fegyverhez jutás szabályozását.
6. Roger Waters
Roger Waters, a Pink Floyd alapító basszusgitárosa-énekese és egyben fő dalszerzője a szakma egyik fenegyereke. Ideológiai eszmélése a hatvanas évek munkáspárti brit kormányzása alatt történt: interjúi szerint az maga volt az aranykor, a teljes szabadság és jólét uralkodott az országban, melyet a hetvenes évek második felében beköszöntő konzervatív Thatcher-kormányzat a földdel tett egyenlővé.
Waters már a Pink Floyd tagjaként is egyértelműen letette a garast dalszövegeivel: az 1973-as "The Dark Side Of The Moon" című albumukon gunyorosan karikírozta ki a konzum-idiotizmust és a fogyasztói társadalom kilátástalanságát (Money). Az "Animals", a "The Wall" és a "The Final Cut" című korongokon továbbmegy és konkrétan, nevekkel is reflektál az aktuálpolitikai eseményekre. A The Post War Dream című hattyúdalában konkrétan azzal vádolja név szerint Margaret Thatcher kormányát, hogy tönkretette a második világháborút követően épülő progresszív, baloldali Nagy-Britanniát.
A Pink Floydból 1985-ben történő kilépését követően kiadott szólóalbumain sem tért el ettől a szokásától: az idei, "Is This The Life We Really Want" című albumán (a lemez recenziója ITT) folytatja kritikáját. Roger Waters ismert támogatója a palesztin-ügynek és Izraelt több interjújában a náci Németországhoz hasonlította. Izraelt bojkottálja koncertjei kapcsán és erre buzdítja pályatársait is, méghozzá igencsak agresszív módon: emiatt több alkalommal megkapta már az antiszemitizmus vádját is.
Idei, Us + Them elnevezésű turnéján tulajdonképpen egy komplett "Best Of Pink Floyd" műsorral készült, melynek során a Pigs című dalban Donald Trump amerikai elnököt figurázza ki nem túl bonyolult művészi eszközökkel. Waters híres szociális érzékenységéről: folyamatosan támadja a kapitalizmus igazságtalanságait, kollégáinak (főleg David Gilmour korábbi zenésztársának) figyelmét vitriolos stílusban hívta fel az adakozás szükségességére és a szegénység elleni küzdelem fontosságára. Ez mind igen dicséretes: megjegyzéseinek élét némiképp csorbítja azonban több száz millió fontos vagyona, illetve az a megkeseredett, hosszú évekig tartó pereskedés, melyet a Pink Floyd vagyoni és szerzői jogaiért folytatott egykori társaival.
5. Napalm Death
Az 1981-ben megalapított brit Napalm Death az extrém metal egyik legnagyobb hatású bandája: a grindcore stílust tulajdonképpen ők hozták létre (kis túlzással) és habár ma már az eredeti felállásból senki sincs a csapatban, a Mark "Barney" Greenway vezette zenekar megállás nélkül turnézik, adja ki sorban lemezeit és közben propagálja dalszövegeiben is elveit és világlátását.
A csapat magát humanistának és szocialistának vallja: ebben az ateizmus, a homoszexuálisok jogvédelme és támogatása, a hangsúlyos állat- és környezetvédelem, a vegetarianizmus, továbbá a munkásság érdekvédelme kap főszerepet. Ezek azonban csak mind a felszínt jelentik, mert Greenway egyértelműen a kapitalizmus meghaladása mellett teszi le a garast, ám a hogyan továbbra neki sincs válasza.
Miért kell versenyeznünk? Miért nem működhetünk együtt? Ez a lényeg. Miért kell állandóan versenyeznünk: azért, hogy mindig emeljük a minőséget? Tudom, hogy az emberek csak mosolyognak és idiótának néznek, ha olyanokat mondok, hogy "A kapitalizmusnak véget kell vetni. És nekünk kell megmondani, hogy mi jöjjön utána."
Sokkal több dolgot szeretnék látni a világban, amely együttműködés alapján valósul meg. Ha a társadalomról beszélünk, akkor rétegzettséget, osztályokat látunk. És ezeket le kell bontani. Mert enélkül sosem érünk el együttműködést.
Persze még nem tudom a jövőbeli rendszer pontos felépítését és útmutatót sem tudok adni az utópikus paradicsombeli állapotok eléréséhez. De szeretnék érdek-képviseleti formákat látni szerte a társadalomban, de nem pártokat. Legyenek ezek kooperatív tanácsok, ahol mindenki jólétéről beszélgethetünk. És ez alapján szerveznénk meg magunkat. És persze szűnjön meg a pénz is. Inkább árucsere-rendszert kellene csinálnunk, akárhogyan is érnénk ezt el.
Elég ismerős ez a dolog. Nos, az biztos, hogy a Napalm Death kiváló zenekar, Greenway egy vaddisznó énekes és frontember, de nem a társadalom- és gazdaságfilozófiai munkásságáért becsüljük.
4. Dead Kennedys
A Dead Kennedys maga a punk: a totális és teljes anarchia, minden tekintély, hatalom és felsőbbség megkérdőjelezése. Az 1978-ban, Kalifornia államban alakult kvartett mindennek és mindenkinek beszólt: legyen az konzervatív vagy liberális, bal- vagy jobboldali. Kíméletlen szarkazmusával nevetségessé tette a kispolgári, amerikai középosztályt csakúgy, mint a csúcsértelmiségi, liberális megmondóembereket, a médiát, a popkultúrát és végül magát az intézményesülni látszó punkmozgalmat is.
A zenekar olyannyira kiakasztott mindenkit (beleértve a teljes rockszakmát is), hogy több lemezforgalmazó boltlánc megtagadta albumaik értékesítését. 1985-ben elindult ellenük egy kirakatper is, melyet a PMRC (Parents Music Resource Center) indított és mely végül aztán eredménytelenül zárult. Csak hogy lássuk, mekkora közutálatnak örvendett a banda mindkét politikai oldal részéről, a könnyűzene feletti fokozott szülői ellenőrzés erősítését megvalósítani akaró bizottságot az alábbi politikusok és üzletemberek feleségei alapították: Al Gore demokrata szenátor és későbbi alelnök, James Baker, a Reagen-kormány pénzügyminisztere, Raymond Howar ingatlanmágnás és -befektető, valamint John Nevius, Washington D.C. korábbi városi tanácsának elnöke.
A bírósági eljárással párhuzamosan a banda egyre jobban elidegenedett saját színterétől is: a részben általa elindított hardcore csapatok újfajta keménységet és agressziót vittek a szcénába, mely teljes mértékben ellentétben állt a Dead Kennedys által képviselt értelmiségi alapállással. 1986-ban aztán fel is oszlottak, mindösszesen négy albumnyi (de milyen négy albumnyi!) életművel a hátuk mögött.
Sajnos azonban a zenekar által keményen kritizált pénzkultusz és pénzéhség a tagságot magát sem kímélte. Az ezredfordulón a klasszikus felállás Jello Biafra énekest kivéve újra összeállt (igaz, csak koncertezni), de hamar kiderült, hogy Biafra a nyolcvanas évek első felében nem igazán iparkodott kifizetni a többieknek járó jogdíjak teljes összegét. Még később pedig Biafra perelte be a zenekart az újra kiadott koncertfelvételek, válogatáslemezek és DVD-k bevételeiért. Így múlik el a világ dicsősége.
3. Otep
Az Otep Shamaya énekesnő által 2000-ben, Kaliforniában megalapított nu/rap metal zenekar, az Otep (és maga a művésznő) pontosan az a jelenség, melynek hatására a tavalyi amerikai elnökválasztáson a két partvidék metropoliszainak kivételével Amerika szavazóinak többsége hosszú, tömött sorokban tolongott a szavazófülkékhez, hogy leadhassa voksát Donald Trumpra.
Az Otep az evangéliumi keresztény, meg a republikánus konzervatív oldal rémálma: minden bizonnyal verítékben fürödve ébrednének fel legvadabb hallucinációikból azon jobboldali polgárok és családapák, akik akárcsak egy klipet is megnéztek a zenekar repertoárjából (de ennek valószínűsége igencsak csekély, mert a banda már hét-nyolc éve túljutott népszerűsége csúcsán).
Otep Shamaya harcos vegan, leszbikus és igencsak határozottan kiáll az LGBT-közösség jogaiért. Állat- és környezetvédő: minden hálaadásnapi vacsora alkalmával dühödt felhívást intéz a pulykagyilkosságok ellen, felszólítva az aktuális elnököt a barbár szokás leállítására. Emellett rettenetesen ki van gyúrva és a küzdősportokkal is igencsak baráti kapcsolatot ápol, ráadásul politikai/társadalmi üzeneteit kifejezetten agresszív csomagolásban tálalja dalaiban. Természetesen a választások alkalmával mindig a demokrata pártot támogatja, ahogy tavaly is tette Hillary Clinton esetében. A csapat egyébként új albumon dolgozik, melyet a jelenlegi amerikai elnök megválasztása ihletett.
2. The Clash
Az egyetlen zenekar, amelyik számít: a lemezkiadójuk, a CBS nevezte el így őket félig tréfásan, aztán rajtuk ragadt. A The Clash a menőség és a lazaság szinonimája, nyakon öntve egy jó adag szélsőbaloldali radikalizmussal. A zenekar ezzel ki is lógott a jórészt anarchista punkszíntérről: a Sex Pistols ugyan lefasisztázta a brit monarchiát és az uralkodóházat, de azért a marxizmussal nehéz lenne egy platformra helyezni őket.
Nos, a The Clash számára ez nem volt gond: negyedik soralbumuk, az 1980-ban megjelent tripla "Sandinista!" a nicaraguai szélsőbaloldali Nemzeti Felszabadítás Sandinista Frontja nevét viseli, sőt, a korong katalógusszáma is FSLN1, mely a gerillamozgalom spanyol nevének rövidítése. A mozgalom 1979-ben ragadta magához a hatalmat Nicaraguában a kubai kommunista lázadáshoz igen hasonló módon egy negyvenezer halálos áldozatot követelő forradalmat követően és 1990-ig tartott uralma. Hatalomra kerülésük után azonnal létrehozták az ötfős juntát, mely felváltott minden törvényes képviseleti szervet és testületileg döntött mindenről.
Bár elméletileg szép célokkal indult a mozgalom és próbálkoztak is népjóléti programokkal, a kaland a szokásos módon alakult: elcsalt választások, diktatúra, politikai elnyomás, tizennégyezer megölt, táborokba hurcolt, megerőszakolt, megcsonkított ember. Ez volt a működésük eredménye: no meg az is, hogy a Reagan-kormányzat az ellenük fegyverrel fellépő kontrákat kongresszusi jóváhagyás nélkül támogatta és látta el fegyverekkel. Ma már szocialista párt lett belőlük, bukásukat követően már háromszor nyerték meg a választásokat és vezetőjük, Ortega tábornok immár 2006 óta az ország harmadjára megválasztott elnöke: az ország megbízhatóan halad a latin-amerikai szocialista sikertörténetek (Venezuela, Kuba, Bolívia) nyomvonalán.
Bár a brit zenekritikusok szerint a The Clash szélsőbaloldali megnyilvánulásai pusztán pózolásszámba mentek, a fentiek mellett sokat elárul azért az ideológiai irányultságukról, hogy Joe Strummer, a banda frontembere az 1978-ban a londoni Viktória Parkban megtartott Rock A Rasszizmus ellen elnevezésű koncerten olyan pólót viselt, melyen az olasz Vörös Brigádok és a nyugat-német Vörös Hadsereg kommunista terrorszervezetek neve és logója szerepelt.
1. Rage Against The Machine
A politikai biciklit mindazonáltal az amerikai rap/funk/nu metal csapat, a kommunista/forradalmi hitvilágot büszkén felvállaló Rage Against The Machine tolta túl a legjobban: vörös csillag, Lenin-sapka, Che Guevara-póló, szóval a teljes munkásmozgalmi panoptikumot kipakolták a kalifornia rockerek. Remek ütemérzékükről tanúságot téve 1991-ben, a kommunista világbirodalom és eszmerendszer összeomlásakor robbantak be szélsőbaloldali mondanivalójukkal. A banda zseniális zenét játszott: főleg az első soralbumuk, az 1992-es "Rage Against The Machine" lett óriási siker, szó szerint forradalmi hatással járt, bár ez legkevésbé a mögöttes ideológiának volt köszönhető.
A csapat jutott el a legmesszebb a politikai mozgalmár létben: saját elmondásuk szerint a banda és zenéje pusztán eszköz ahhoz, hogy minél több emberhez elérjenek és minél több zenerajongót győzzenek meg arról, hogy csatlakozniuk kell a világforradalmi harchoz és mozgalomhoz.
A folyamatos osztályharc azonban sokak szemében vált nevetségessé: többszörös platinaalbumaik révén minden tag dollármilliomossá vált, így a Suicidal Tendencies hardcore legenda énekese, Mike Muir által létrehozott funk metal csapat, az Infectious Grooves még dalt is írt róluk Do What I Tell Ya! címmel, mely a Killing In The Name című RATM-sláger sorait parodizálta.
A banda 2000-ben adta ki utolsó lemezét, mely feldolgozásokból állt. Azóta külön projekteztek (Audioslave, szólóalbumok), majd újra összeálltak 2007-ben és gyakorlatilag azóta is turnéznak, igaz, új album nélkül. Pedig lehetne miről írni, mert a nemzetközi helyzet fokozódik: az utóbbi két-három év bőven szolgáltatott mindehhez témát.
