Rozsdagyár

MONOLORD - Rust (2017)

2018. január 04. - Kovenant

monolord_cover.jpg

Remélem, most már lassan tényleg utoljára írunk 2017-es albumról és rákanyarodunk az újesztendőre: annyi megjelenés vár szép türelmesen a promómappában, hogy feleslegesnek érezhetünk minden percet, melyet tavalyi korongokkal töltünk. Az egyetlen fájdalom ilyenkor, hogy a negligált vagy egyszerűen észre sem vett anyagok között ott lapulhat az év vagy éppen az évtized lemeze, melyet nagy valószínűséggel már sosem fogunk viszontlátni. De a Rozsdagyár rockmagazinnak egyszerűen kötelessége egy olyan kiadványról írnia, mely szimplán a "Rust" (Rozsda) címet viseli: a svéd Monolord szeptember 29-én jelentette meg a RidingEasy kiadó gondozásában harmadik korongját.  

A 2013-ban alakult csapat gyors egymásutánban tolta ki az albumait: a Monolord a három rokonműfaj, a doom, a stoner és a sludge keresztmetszetében alkot és ember legyen a talpán, aki ennél pontosabban be tudja lőni a zenei világukat. Manapság amúgy is egyre kevesebb jelentősége van a stílusbehatárolásoknak: mindenki kever mindent mindennel, egybefolynak a dolgok, elmosódnak korábban sziklaszilárdnak hitt határok, no meg úgyis minden egyformán rockzene.

Ami a svédeknél megvan, az a riff ereje: tulajdonképpen mindent erre építenek fel, még az éneknek is szinte átkötő-átvezető szerepe van. A Monolord gitár- és basszushangzása az egyik legszéttorzítottabb, melyet valaha hallottam: a porszívó vagy a repedt karburátor ehhez képest tündeföldi hárfajáték. A power trió felállásban játszó csapat spórolósan, gazdaságosan vette fel az egész "Rust" korongot: itt nincsenek többszörözött gitár- vagy éneksávok és olyan érzésünk lehet, mint egy, a hetvenes évek elején készült klasszikus hard rock anyag esetében. 

Természetesen a hasonlóságok itt véget is érnek: a brigád zenéje sokkal inkább a kilencvenes évek Kyuss-féle stoner/desert rock vonalához áll közelebb és a dallamaikon is érződik a post-grunge esztétikája. A hangzás, a lehangolt gitárok, a pincemély riffek hozzák inkább a sludge súlyosságát, míg a doom a sötét, nyomasztó atmoszférában van jelen.

A korong tudatosan szakít a könnyen befogadhatóság szempontjaival: hat tételt kapunk ötvenöt percben, ráadásul az utolsó két szerzemény egyenként a negyedórás játékidőt ostromolja. Ilyen töménység esetében alapvető a dalszerzői leleményesség és talán itt éreztem némi hiányosságot: a dalok hosszát nem minden esetben igazolta a felsorakoztatott témák változatossága, színessége. A vég nélkül ismételt riffek, a sokszor funkciótlannak tűnő gitárgerjesztések hallatán néha bizony szívesen beletekertem volna a nótákba, de szerencsére a svédek mindig elő tudtak végül húzni valami érdekeset a kalapból.

A nyitó Where Death Meets The Sea az egész album legegyenesebb, legdirektebb, leginkább riffcentrikus és legtempósabb száma, ezt követően szépen lassan belecsúszunk a legfeljebb középtempós, gyakran a Black Sabbath-iskola legszebb példáit bemutató dalokba. A Dear Lucifer egy ólomlábakon menetelő monstrum: szinte kézzelfogható a címben is megidézett gonosz atmoszféra, melybe egy jó adag pszichedeliát is belefőztek a skandinávok.

Az orgonahangokkal indító, címadó Rust nótában érezni talán leginkább Iommy mester zenei hagyatékának jellegzetesen fordulatait, riffjeit: szerencsére Thomas Jäger gitáros/énekes tiszta, kellemes vokálja teljesen eltér a színtéren megszokottól. Itt nincs Ozzy-mánia, sem pedig füstös, rekedtes agresszió: a frontember egyszerűen, mindenféle manír nélkül énekel, tudatosan nem akar a gitár-basszusgitár kettőse által hozott tömény riff-fal elé állni.

A Wormland egy gyönyörű, ikergitáros melódiákkal teli, epikus instrumentális tétel, eszement hangulattal, vonósokkal megtámogatva. Tényleg tanítanivaló, ahogy fokozatosan kibomlik és a csúcsra fut a szerzemény, illetve az is, ahogy ez a négy nóta azonnal elválik egymástól karakterében és nem olvad, mosódik egybe, mint annyi más hasonszőrű banda esetében.

A Forgotten Lands egyike az ultrahosszú daraboknak és itt éreztem leginkább az üresjáratokat: ebben a dalban egyszerűen semmi sincs, ami szükségessé tenni a tizenhárom perces játékidőt. A szám kétharmadánál érkező tempóváltás-belassulás-torzítás sem tudja oldani a hiányosságokat: ezt bizony meg kellett volna vágni egy öt-hatperces nótára. A záró At Niceae azonban teljesen más tészta: itt a Monolord dalszerzői képességei teljes vértezetükben mutatkoznak meg. Zseniális atmoszféra, jó dallamok és témák sorakoznak egymás után, tényleg érdemes belemerülni.

Természetesen sok rokon csapatot lehetne felsorolni (elsősorban a brit Electric Wizard, a lengyel Dopelord, az amerikai Mothership), melyek ugyanezen a színtéren, igencsak hasonló eszközökkel dolgoznak, de a stílus kedvelőinek mindenképpen érdemes megismerkedniük a svédek produkciójával is: a csalódás kizárt.

8/10

monolord_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1613547485

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása