Most azon túlmenően is meglepően visszafogottan voltunk, hogy már tavaly év elején tudtuk, hogy lesz ez a buli. Gyakorlatilag a teltházas Hammerfall-koncert után, ahol a Gloryhammer volt az egyik előzenekar, egyből be is jelentették. Nem számítottam arra, hogy két héten belül minden jegy elkel, viszont őszinte meglepődéssel fogadtam a koncert Facebook-eseményén tapasztalható mérhetetlen jegy továbbadási szándékot, főleg, hogy az egyik fő banda az ex-Sabaton tagokból verbuválódott Civil War volt. Továbbiakban kicsit félve, de nagyon izgatottan álltam a koncert elébe. 

Sajnos közlekedési problémák miatt a magyar Noctis koncertjének az első felét lecsúsztam. A srácok 2005 óta léteznek, és azóta két albummal és egy EP-vel büszkélkedhetnek. Igazából egy elég szimpla heavy metal banda, amolyan igazi bemelegítő zenekar, melynek az átlátásához bőven elég volt az a 10-15 perc, amit láttam belőle. Hangulatos, jópofa muzsika, nem a világ legnagyobb zenei megfejtése, de kezdésnek rendben volt. 

A következő brigád az angol Dendera volt. Kérem, én saccra tíz perc után már annyira untam az egészet, hogy az valami egészen példátlan. Időnként azért főleg felkaptam a fejem, pláne amikor az énekes, Ashley Edison szabadjára engedte leginkább Rob Halfordéra hajazó orgánumát, ami szép is, jó is, a probléma, hogy nem mindig volt szinkronban a zenével, esetenként brutálisan kilógott a képből, és emiatt néha eléggé szétesős volt a produkció. 

Pedig amúgy a Stephen Main/David Stanton páros helyenként igencsak remek dolgokat penget, Stephen szólói meg karakteresek és ízesek, hallani, hogy komoly hangsúlyt fektet minden momentumra. Kár érte, a koncepcióban benne lett volna egy remek buli ígérete, de sajnos mégis ott vannak azok a szálkák, melyek bántják az ember szemét. 

Némi feszült várakozás után végre színpadra állt a Civil War. A nemrég énekescserén átesett svédekre már csak azért is kíváncsi voltam, mert az albumaikat hallgatva egyértelművé vált, hogy igazából olyan túl nagy paradigmaváltás a Sabaton óta nem történt a zenében, és mindenképpen tudni akartam, hogy vajon ez élőben mennyire dominál. Jelentem, teljes egészében. 

Ami kicsit megdöbbentett, hogy a legtöbb dal a "The Killer Angels" debütanyagról szólt, az meg pláne, hogy a legutóbbi "The Last Full Measure"-ről csak egy-kettő. Persze, a dalok többsége sláger: volt Bay Of Pigs, Tombstone, Gettysburg, és zárásnak Rome Is Falling. Szóval a programba nem igazán lehet belekötni.

Kellemes meglepetés volt az új énekes, a főleg az Inner Sanctum és Firewind soraiból ismerős Kelly Sundown Carpenter. Minden elismerésem Nils Patrik Johanssoné, viszont engem egy ideig pont az ő hangja tartott vissza a vad Civil War-függéstől. Valahogy nem igazán találkozott az ízlésvilágommal. Viszont Kelly személyében megtalálták a tökéletes utódot. Karakteres hang, profi hozzáállás, bár a végére mintha egy picit elfogyott volna a szufla, de ez sem volt zavaró. 

És akkor most beszéljünk az ex-Sabaton srácokról, úgy is mindenki erre vár. A koncert végén konkrétan olyan érzésem volt, hogy ha a színpadon Kelly helyett Joakim Brodén állt volna a színpadon, akkor egy az egyben a Sabatont kapnánk vissza. És ez nem túlzás. Maguk a dalok annyira hasonlóak, hogy gyakorlatilag - bezárólag az "Art Of War" anyagig - bármelyik korai Sabaton albumra felférnének, de néhány akár még az utóbbi kettőre is. 

De ez abszolút pozitív. A stílusjegyek maradtak, ezzel a profizmus is. Külön taps jár a dobos Daniel Mullbacknak. Végig annyira összeszedett volt, hogy az szinte párját ritkítja. Remélem, hamar eljutnak hozzánk megint egy önálló bulival, mert ezt még bírtam volna hallgatni vagy kilencven percen keresztül. 

Előzetesen a Gloryhammerről annyit, hogy életem egyik legjobb élő power metal élménye volt. A csapat halálpontosan este 10-kor színpadra állt, és már az első lefogott hangokból tudni lehetett, hogy itt valami hatalmas dolog készülődik. És valóban: azt a vak is látta, hogy a skótoknak elég masszív rajongótábora van idehaza. Valahogy Magyarország kedvez a külföldi power bandáknak a kibontakozásra. Szinte végig zengett a "hoots ! hoots!" és a közös éneklések is bombasztikusak voltak.

A buli maga elég sokszínű volt, tele meglepetésekkel. Az első ilyet számomra a legutóbbi "Space 1992: Rise Of The Chaos Wizards" albumnak a teljes egészében történő eljátszása jelentette, de ez tapasztalhatóan telitalálat volt. Pláne ha a koncert teatralitását nézzük. Gyakorlatilag egy hibátlan show-t kaptunk, olyan közönséggel történő kommunikációval,melyet én eddig csak a Sabaton és a Hammerfall esetében éreztem. 

Külön jó pont, hogy a Thomas Winkler által vezetett brigád egyáltalán nem spórolt a humorral. És hála az égnek, nem az infantilis, fárasztó humor került elő, hanem a kreatív, a hallgatókat is bevonó fajta. A show egyik csúcspontja már az elején jelentkezett, amikor is Thomas a szemünk láttára győzte le a goblinkirályt, és utána kijelentette, hogy amúgy is utálja őket. Innentől a buli szerves részét képezte egy méretes műanyag kalapács. De megtörtént a kötelező pálinkafogyasztás is, amire a basszeros James Cartwrightot kérték fel, akinek a nedű elfogyasztása után nem volt teljesen őszinte a mosolya. 

Dalok szempontjából nehéz lenne kiemelni párat, mert szinte az egész buli úgy zajlott, hogy elkezdődött egy dal és a közönség már tudta, hogy mi következik, lényegében jó pár alkalommal egy flashmobra emlékeztetett az egész. Talán a legnagyobb hangzavar az olyan kötelező klasszikusok alatt volt mint a Universe On Fire, a Legend Of The Astral Hammer, The Hollywood Hootsman, vagy a záró Angus McFife. 

Zárásnak csak annyit, hogy ha az év többi koncertje is olyan lesz mint ahogy a január indult, akkor egy rettentően combos év elé nézünk. Még sok ilyet, a Gloryhammert meg várjuk vissza minél hamarabb!