Ha valaki - amúgy gyorstalpaló-önképző szakkör módjára - kíváncsi arra, hogy hogyan is alakult ki ötven év alatt a bluesból, azaz az afro-amerikai népzenéből több lépcsőn keresztül a ma heavy metalként ismert stílus, annak semmi mást nem kell tennie, mint figyelmesen végighallgatnia a Zakk Wylde vezette Black Label Society tizedik stúdióalbumát, mely a Spinefarm Records gondozásában lát napvilágot január 19-én "Grimmest Hits" címmel: a korong tökéletes összefoglalása mindannak, amit rockzenének nevezünk.
Aki e sorokat olvassa, annak felesleges is bemutatni ennek a hatalmas vikingnek a pályafutását, de azért dióhéjban csak kitérünk rá: húszévesen már Ozzy gitárosa és társszerzője, öt stúdióalbumon és számtalan nagy sikerű turnén társa a legendának, de emellett saját karrierjét is beindítja az 1998-ban alapított Black Label Society formájában. Ráadásul három szólóalbumot is kiad, eközben megharcol alkoholizmusával, szóval kevés harcedzettebb és fanatikusabb zenésze van a rockszíntérnek, mint Zakk Wylde.
Az amerikai gitárosról köztudott, hogy hatalmas rajongója a teljes rocktörténelemnek, elkötelezettségével kapcsolatban elég csak gyermekei keresztnevét felsorolni: Hayley Rae, Hendrix Halen, Sabbath Page, és Jesse John Michael (ez utóbbi Ozzy eredeti nevei után). Ha mindehhez hozzávesszük, hogy 2014 óta saját, Zakk Sabbath elnevezésű Sabbath-feldolgozás zenekarával is turnézik, akkor beláthatjuk, hogy valamiféle olyan tűz hajtja emberünket, mely kevés kortársában található ma már meg.
A "Grimmest Hits" - amellett, hogy egy komoly, súlyos heavy metal album - szépen végigviszi hallgatóját mindazokon a hatásokon és zenei gyökereken, melyek alapvetően befolyásolták a rockzene elmúlt ötven évét. A Seasons Of Falter country-blues témái, az A Love Unreal és az All That Once Shined Sabbathos-doomos riffjei vagy a Lynyrd Skynyrd slágerének, a Tuesday's Gone című számnak southern rock-parafrázisa, a The Day That Heaven Had Gone Away mind gyönyörű példái a hagyományőrzésnek, elkerülve egyúttal az ócska, retro-szagú nosztalgiagyár-effektust.
A Zakk Wylde szívéhez mindig is nagyon közel álló southern rock vonalat tovább erősíti az Allman Brothers Band ihlette két nagyon szép rockballada, a The Only Words és a záró, egészen zseniális Nothing Left To Say, melyekben egyrészt meghallhatjuk frontemberünk érzelmesebb, - ha tetszik - sérülékenyebb oldalát is, másrészt alkalmunk van megcsodálni, hogy milyen is egy finom, a metalszíntérről mára teljesen kiveszett, lélekkel teli gitárszóló.
Természetesen a Black Label Society nem kerülheti meg az Ozzy-párhuzamot: a nyitó Trambled Down Below bevezető basszusfutamai kísértetiesen emlékeztetnek a No More Tears témájára, az Illusions Of Peace pedig simán ráférhetett volna a mester "Black Rain" korongjára is. De ez természetes is, hiszen Zakk Wylde írta az elmúlt majd' harminc év Ozzy-sikerdalainak jó részét, sőt, a végül az "1919 Eternal" című BLS-lemezre került Wylde-szerzeményeket Ozzy pontosan azért nem rakta fel a "Down To Earth" albumára, mert túlságosan BLS-ízűre sikeredtek.
Az ötvenéves Zakk Wylde a mai rock/metalzenészek középgenerációjának azon utolsó tagja, aki tudja, ismeri, szereti, megéli és megőrizni akarja mindazt a tradíciót, melyből zenéje a mai napig táplálkozik. Teszi mindezt megkérdőjelezhetetlen hitelességgel és valami olyan veleszületett természetességgel, melyet nagyítóval sem találunk a pályatársai esetében (talán a vele körülbelül egykorú Slash az egyetlen kivétel).
A "Grimmest Hits" pontosan olyan, mint egy Motörhead vagy éppen AC/DC album: a bevált recepten nem változtat (nem is akar, de nem is tudna), mégis kegyetlenül hatásos. Hasonlóan kiválóan sikerült anyag, mint a Pepper Keenan visszatérésével készült új Corrosion Of Conformity korong, mely szintén a southern/doom metal forrásvidékét járja körül (lemezkritika ITT). Alakul ez az év is, köszönjük szépen minden érintettnek!
9/10
