Érdekes végigkövetni a gótikus metal fejlődését. Egy időben elképzelhetetlen volt, hogy olyan műfajokkal keveredjen mint a black metal, vagy a szimfonikus metal, emiatt egy egész jól behatárolható célközönséggel rendelkezett. Ez utóbbi tulajdonképpen ma is igaz, viszont nem hogy kisebb lenne a szakadék egyes műfajok között, de szinte elmosódni látszik a határvonal. Ez főleg a szimfonikus és a gótikus helyenkénti egybeolvadására igaz.

Ma már nem botránkozik meg a legtöbb ember, ha például egy lapon említik a Nightwish és a Paradise Lost zenekarokat. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ez a vegyülés azért mégiscsak szül nem egy remek csapatot, elég példaként felhozni a mára sajnos feloszlott After Forevert, amely banda a mai metalszíntér egyik legnagyobb énekesnőjét, Floor Jansent ismertette meg az emberekkel. Az After Forever hasonlatot raktározzátok el magatokban, mert lentebb sokat fogok hivatkozni rájuk, ugyanis jelen cikkünk alanya, a görög Meden Agan érezhetően építkezik Floorék életművéből, még ha nem is bevallottan. És akkor most nézzük a "Catharsis"-t. 

A meglehetősen hosszúra nyúló intró a tulajdonképpeni címadója az albumnak. Hangulatos, elég komor, és egy körülbelüli képet ad a továbbiakról. Az ezt követő The Purge az album legmasszívabb dala. Minimális death metal íz is megpendül benne, melynek hála olyan erővel üt be, hogy hasonlóval még nem is találkoztam az elmúlt négy-öt évben. Koncertnyitónak is remek lenne ez a dal.

Némi átvezetésként egy nyugisabb, tempósabb tétel következik a Cleanse Their Sins képében. Ez egy hagyományosabb szimfonikus tétel, és talán az egyetlen az albumon, ami nem ver akkora hullámokat, mint az ember elsőre várna. Egyáltalán nem rossz dal, a felejthetőbb kategóriába tartozik. Cserébe az ezt követő No Escape/Whispers In The Dark páros telitalálat. Előbbi egy érzékenyebb, hogy úgy mondjam, nőiesebb dal, remek hangulattal és egy kifejezetten fülbemászó riffel. Utóbbi követi a nyitó dal vonalát, kellemes headbanger téma. 

Igazából felesleges lenne felsorolni az összes dalt, mivel elég hasonló mindegyik, és általában az egy melodikus, egy zúzda vonalat követik. Viszont ahogy észrevettem, bár a súlyosabb, szigorúbb dalok elég sok rokonságot tudnak felmutatni az After Forever zenei világával, mégis ezek állnak a legjobban ennek a csapatnak. Annyi eltérés azért mégis van az említett brigádhoz képest, hogy a hörgős férfiének itt nagyon minimálisra van szorítva, konkrétan a közel ötven perces játék időből talán egy vagy két perc, az is csak mint kórusvokál. Emiatt nagyon előtérbe kerül a női ének, ami remek, viszont itt-ott nagyon soknak érzem, helyenként az amúgy bravúrosan kidolgozott zenét is elnyomja, és emiatt egy-egy dalban borul az egyensúly. 

Még egy pár szót magukról a dalokról. Van itt egy Salvation című dal, amit bárhogy hallgattam, valahogy mindig egy pop-metal nóta jelent meg előttem. Ezzel önmagában nem is lenne baj, viszont annyira lelóg az albumról, hogy ütősebb lenne egy delux-kiadáson látni, mint bónusztételt. Ez sem rossz dal, csak kakukktojás, borzasztóan. Illetve még itt van a záró Weaver Of Destinity, mely megint csak egy egész jó szerzemény, csak valahogy nem záró jelegű, nem adja meg az albumnak azt a finom ívet, melyet egy zárótételnek meg kellene adnia. 

Dicséretére szóljon a csapatnak, hogy 2005-ös alakulásuk óta viszonylag változatlan felállással üzemelnek. Azért csak viszonylag, mert azért egy-két dobos- és énekesnőcsere azért így is becsúszott, de hála az égnek ez inkább vált előnyükre, mint hátrányukra. Például a 2015 óta a csapat frontján elhelyezkedő Dimnitra Panariti kifejezetten jó választás volt. Ugyan a hölgy még eléggé új belépő, viszont kifejezetten szép hangja van, még ha nem is a legegyedibb. Érezni helyenként némi hasonlóságot közte és Floor Jansen között, de ettől egy kicsit még szimpatikusabb a hölgy. 

A többiek teljesítménye is abszolút rendben van. Tolis Mikroulis szintitémái elég komoly löketet adnak a produkciónak. Plusz remek az ugrálás a gótikusabb és elektronikusabb aláfestések között, egy pillanatig sem érezni céltalanságot. Az album igazi ízét viszont Diman Koutsogiannopoulos (aki kitudja mondani elsőre az úr nevét, az vendégem egy gombóc fagyira) gitárjátéka adja. Főleg hangulatfestő riffekkel operál, viszont azok időnként elég komolyan technikásak, ellenben nem annyira, hogy összezavarják az embert és a laikusok számára élvezhetetlenné tegyék az albumot. Főleg a már említett agresszívabb dalok ütnek nagyot. 

A dob/basszus játék nem annyira kiemelkedő, viszont érezni, hogy mind Aris Nikoleris (basszer), mind Panos Paplomatas (dobok) maximálisan uraik a hangszereiknek. Panos ráadásul kifejezetten ízesen játszik, időnként lehetetlenség nem headbangelni az ütemeire. 

Elég nehéz helyzetben vagyok. Ugyan megvannak a maga pillanatai a "Catharsis" korongnak, viszont nem mondanám egy kiemelkedő albumnak. Ügyesen hasznosít újra bizonyos, korábban már hallott ötleteket, és pont emiatt egy pillanatig sem tűnik másolatnak, mégis végigjárja a lemezt egy fura déjà vu érzés, mely hol pozitívabb, hol negatívabb irányba tereli a hallgatót, mire a végére azt sem tudja, hogy most fiú-e vagy lány.

Általánosan nézve egy elég hullámzó anyaggal van dolgunk, melyet tényleg legtöbbször a masszívabb zúzdák dobnak fel, de mivel mindegyik túrásra jut egy lágyabb dal, ezért sokáig nem is kapunk egy egységes képet a produktumról, még ha elsőre annak is tűnhet. Vannak abszolút kiemelkedő dalok a lemezen, ezt nem fogom vitatni, viszont elég sok a töltelékpillanat, melyek ugyan nem teszik tönkre az élményt, viszont nem tudok hét pontnál többet adni rá. Kár, pedig az eleje alapján benne volt egy tízpontos album ígérete. 

7/10