A Saxon több mint negyven éve gyűri a metalt, legújabb lemezük "Thunderbolt" címmel jelent meg a Silver Lining Music kiadónál. Ez Biff Byford csapatának huszonkettedik sorlemeze.
1988-ban ezt írta az Ifjúsági Magazin a Saxon magyarországi fellépése kapcsán: "A nyolcvanas évek elején a Judas Priesttel, az Iron Maidennel, a Def Lepparddal együtt indult a Saxon, de amíg azok világhírűek lettek, utóbbi még mindig küzd a teljes elismertségért. Ahogy budapesti koncertjük után is elmondták, problémáik adódtak a lemeztársaságukkal és menedzsereikkel, egyik-másik albumuknál sem a legmegfelelőbb hangot ütötték meg, de - mit is tehetnének mást - reménykednek a jövőben."
Ez félig-meddig most is elmondható a zenekarról. Negyven éven keresztül nem lehetne ilyen szinten fenntartani egy bandát, ha nem lennének sikeresek. A Saxon valóban a világ egyik legsikeresebb heavy metal csapata, de valahogy mégsem szokták őket a Judas Priesttel vagy az Iron Maidennel egy szinten emlegetni. Én személy szerint még sosem találkoztam olyan emberrel, aki kifejezetten Saxon-rajongó lenne.
Pedig egy zenekar, amelyik olyan dalokat adott a metalszíntérnek mint például a Princess Of The Night vagy a 747 (Strangers In The Night) és több mint negyven éve járja a világot, igazán megérdemli, hogy a műfaj legnagyobbjai között emlegessük.
Biff Byford énekes mellett a gitáros Paul Quinn tagja a kezdetektől a Saxon csapatának. Mellettük Nigel Glocker is törzsgárdistának tekinthető, ő kisebb-nagyobb megszakításokkal 1981 óta püföli a dobokat a bandában, a basszeros Nibbs Carter pedig pont húsz éve tagja a zenekarnak. A legzöldfülűbb szász a másik gitáros, Doug Scarrat, aki "csak" 1995 óta van a fedélzeten.
Az intró után egyből a címadó dallal kezdődik a lemez. A Thunderbolt az album korrektebb darabjai közé tartozik. Igazi saxonos nóta. Az utána következő The Secret Of Filght hasonló hangzású szám, de számomra valamiért mégis kicsit unalmasabb. Ez után jön a Nosferatu, melynek a lemez végén van egy nyers verziója is. Egymás után meghallgatva a két számot, sok különbséget nem érzékeltem köztük. Majd jön a They Played Rock And Roll, melyet a Motörhead emlékére írtak. Amikor ezt a számot készítették és felvették, Fast Eddie Clark még élt, azóta sajnos már senki nincs közöttünk a Motörhead eredeti felállásából. A dal egyébként kicsit elüt az album többi számától, hangzásban sikerült visszaadni a Motörhead-érzést, ez a lemez egyik legjobb tétele.
A Predator nem egy rossz darab, de megint csak nem tartozik a lemez legjobb számai közé. A Sons Of Odin az album leghosszabb tétele. Ezt egy lassabb, epikus szerzeménynek szánták, végül is nem lett rossz, de ez sem a lemez csúcsa. A Siniper megint egy végtagokat megmozgató szám, a Wizzard’s Tale sem rossz, de nem tartozik a kedvenceim közé. A Speed Merchants című autóversenyzős számra újra felpörög a tempó. Ez a lemez másik csúcspontja. A Rodies’s Song szintén élvezhető nóta. Végül a Nosferatu nyers verziója zárja a korongot.
Nem mondom, hogy nagyon nagy színvonal-ingadozás van a lemezen, de Thunderbolt, a They Played Rock And Roll, a Sniper és a Speed Merchants kiemelkedik a többi dal közül. Ha az egész album ilyenre sikerült volna, akkor egy kifejezetten jó lemezről beszélhetnénk. De sajnos becsúszott pár kevésbé szórakoztató szám is, így nem tudok olyan magas osztályzatot adni.
Negyven év rutinnal az ember már össze tud rakni egy jó korongot. A technikai tudás, a szellemi tőke megvan hozzá, nagyot hibázni nem lehet. Persze a hallgatóság nem is vár különösebben nagy megfejtéseket hatvanéves zenészektől. Nyilván nem most fogják megváltani a metalzenét, eget rengető új ötleteikkel. Így az elvárásoknak tökéletesen megfelel a "Thunderbolt". Ez még nem az a kategória, melyre azt mondanánk, hogy nem kellene ezt már erőltetni.
8/10
