Rozsdagyár

KAMELOT - The Shadow Theory (2018)

2018. május 01. - Dan696

255519.jpg

Őszinte leszek, nem számítottam rá, hogy a Kamelot eredeti énekesének, Roy Khannak a kiválása után továbbra is működőképes tud maradni ez a floridai power gépezet, de a 2015-ös "Haven" album a Seventh Wonderből leakasztott új énekessel, Tommy Karevikkel alaposan rácáfolt erre a félelmemre. Erre már csak egy plusz lapát volt a 2016 októberében adott Barba Negrás buli, ahol végleg bebizonyosodott, hogy Tommy méltó utóda Roynak. Három év után most itt a folytatás, meg is lepődtünk, meg nem is. 

Hagy kezdjem azzal, hogy nem konkrét elvárásokkal ültem le a "The Shadow Theory" elé. Bár az előző album mocsok erős lett, már majdnem megüti a "Ghost Opera" szintjét, ami szerintem elég beszédes, tekintve, hogy a csapat - szerintem - máig legerősebb anyaga a 2007-es eresztés, viszont a tapasztalat azt mutatja, hogy általában frontembercserénél az első album szinte mindig meggyőzően sikerül, viszont a folytatás esélyesen meg fog csúszni valahol, főleg a rajongói elvárások miatt. Úgyhogy ezt kiküszöbölendő cikkünk alanyát első körben "csak" egy következő Kamelot albumként kezeltem. 

A The Mission rövid felvezetése után mérsékelt erővel robban be a korábban már megszellőztetett Phantom Divine, ez utóbbi amúgy felfogható az album címadójának is, amúgy meg egy szokványosabb Kamelot-tétel. Továbbiakban viszont kerülném a számról-számra megközelítést, mert általánosságban elmondható az albumról, hogy egész jól körbe lőhető az első két-három dal után, hogy mi következik utánuk. 

Azt azért érdemes megemlíteni, hogy gyökeres változások nem következtek be, talán csak annyi, hogy most inkább rámentek a dallamosságra, viszont ez már az előző albumra is igaz volt. Sőt, van egy pár tétel, mint például a Stories Unheard, vagy a Kevlar Skin, melyek simán felférnének arra az anyagra is. 

Ha nagy átlagban nézem a dalokat, akkor egy elég kerek albumról van szó, viszont a korong vége felé felcsendülő The Proud And The Broken nekem egy kicsit amolyan mellényúlás. Alapvetően nem egy rossz dal, össze van rakva, csak a majdnem hétperces hossz szerintem erős túlzás, pláne úgy, hogy maga a nóta legfeljebb három percben ütne a legjobban. Viszont, csak hogy említsem a másik végletet is, az Amnesiac az album legjobb dala, simán működött volna bármelyik korábbi anyagon is, értsd, tényleg bármelyiken. És itt viszont keveslem a kicsit több mint 3 percet.

Ritkán szoktam hangzásról beszélni, mert szerintem ez egy olyan dolog, amit minden banda maga definiál saját magának. Ha egy adott érzésvilág, üzenet átadásához a kaotikus, laikus füllel kifejezetten rossznak és prosztónak tűnő megszólalás szükséges x csapat szerint, akkor ezt így kell elfogadni. Nos, a "The Shadow Theory" hangzása remek, viszont főleg azért, mert az előző két-három albumnak is remek a hangzása. Meg merem kockáztatni, hogy ilyen téren körülbelül semmi nem változott a csapatnál. Elég könnyen beazonosítható a srácok hangzása, főleg a heavy metalos jegyek miatt, és ez kimondottan igaz a dobosra, Johan Nunezre, aki többeknek a Firewind soraiból lehet ismerős. A srácnak ez az első albuma a Kamelottal, és remélem, hogy nem az utolsó, mert remekül passzol a stílusa a csapat zenéjéhez. 

Thomas Youngblood hozza a kötelezőt, gitárjai továbbra és feszesek, gyorsan fülbeülősek, kifejezetten várom, hogy hogyan fognak megszólalni ezek a riffek élőben. Sean Tibbetts basszusjátéka soha nem tartozott számomra az iskolapélda kategóriába. Inkább volt mindig a megfelelő talapzat a zenéhez, mintsem egy hangról-hangra egyből megjegyezhető virtuóz mutatvány. A helyzet ilyen téren változatlan, viszont most egy kicsivel több teret kapott, így ad annyi plusz löketet a zenének, hogy az valamivel extrábbnak hasson. 

Oliver Palotai - de rettenet fura ezt leírni - szintis témái most jobban előtérbe kerültek, de ez az album jellegéből fakadóan talán nem is annyira meglepő. Mindenesetre jó volt végre úgy hallani, hogy nem csak egy elem a sok közül, hanem maga az az összetevő, mely az egésznek a legnagyobb extráját adja. Felesleges is lenne csupán egy dalt kiemelni ilyen téren, mert mindben egyformán zseniális témákat játszik a magyar származású úriember. 

Tommy tehetségét a cikk elején már méltattam, úgyhogy erre csak egy mondat erejéig térnék még ki. Jó hallani végre egy olyan férfiénekest, akinek ha nem is a legkarakteresebb hang jutott, de amije van, azt maximálisan kihasználja és nem csak önmagát ismételgeti dalról dalra. 

Összességében tehát az új Kamelot-album jól sikerült, bár megvannak a maga hibái. Ilyen például a lemez hossza, mely kicsit több mint 50 perc. Ez alapjáraton egyáltalán nem lenne gond, de itt valahogy úgy 30-35 perc környékén kifogy minden puskapor, és inkább csak korábbi megoldások ismétlődnek. Nem azt mondom, hogy ez drasztikus pontcsökkenést fog eredményezni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy elsőre nem az játszódott le a fejemben, hogy a korong második fele kifejezetten felesleges. Persze több meghallgatás után ez kicsit árnyalódott bennem, mert egyre-másra kerültek elő a jó momentumok, de lehet, hogy csak én kutattam őket ennyire kétségbeesetten. Nem ez lesz az új "Phantom Opera", de méltó folytatása a "Haven" albumnak, és reméljük, a következő anyagra összegyűlik még egy kicsivel több kraft. 

Mielőtt elfelejtem, a srácokat október 9-én meg is tekinthetitek élőben, ráadásul nem más jön velük lezúzni a Barba Negra színpadát, mint a Leaves' Eyes!  

8/10

img_1313_haulix.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6613848816

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása