Beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi a gond a mai, hellyel-közzel friss zenekarok zömével. Röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy legkésőbb a negyedik dal vagy a koncert első fele után rém unalmassá válnak, amikor meg nem, akkor egyszerűen vérkínos, hogy mennyire próbálnak színesíteni a produktumon, egészen addig, amíg önmaguk paródiájává nem válnak. Pedig ez az időszak szerintem kifejezetten kedvez a kreatív brigádoknak.
Újra felfutóban az extrém színtér, egyre-másra kerülnek elő a klasszikus heavy metalt játszó csapatok, de mintha a kétezres évek eleji punk rock kedvelői/űzői is jobban tudnának érvényesülni. Ez részben betudható a modern metal és különböző core zenék - több mint biztosan csak időszakos - háttérbe szorulásának, és részben annak is, hogy a mostani generációk egyre inkább felfedezik maguknak a régebbi csapatokat. Cikkünk alanya, a SäyHëy! is egy ilyen lelkes diák.
Szögezzük le, soha nem voltam a punk rock elkötelezett híve, soha nem volt Sex Pistols, Ramones vagy akár Green Day korszakom (utóbbi inkább az én korosztályom punk rockja). Na jó, egy Exploited pólóm volt, és még egy időben hallgattam is őket, de így is azt tudom mondani, hogy elégé alkalmi punk vagyok. Ezek az alkalmak meg arra a nagyjából 10-12 percre korlátozódnak, amíg xy koncert után az xy klubban a rock dj ilyen dalokat tesz be. De úgy voltam vele, hogy félre az előítéletekkel meg a metalhead mentalitással, legalább erre a kevesebb mint fél órára, amíg az album tart.
Az első dolog, ami feltűnt, hogy a hangzás vérprofi és nem csak punk mércével mérve. Megkockáztatom, hogy az egyik legjobb hangzás, melyet hazai színtéren az elmúlt két-három évben hallottam. Minden tisztán kivehető, a basszer néha túlzottan is, erre legközelebb jobban oda kell figyelni, de ez inkább csak kukacoskodás és remekül értelmezhető. A dalok maguk meglepően változatosak. A nyitó Rákkendroll egy tipikus punknóta, rövid, tömör, pattogós, egyszerű. De ide sorolható az ezt követő Kérdezz még és a záró Földobott kő is.
Amin meglepődtem, hogy vannak igazán összetett és helyenként minimálisan metalos dalok is. Ilyen a személyes kedvencem, a Meggyötörve című tétel, melynek a stílusánál simán maradhatna a csapat, elég egyedi színt vinnének a hazai palettára. Én őszintén szólva ezt tettem volna meg címadónak, mert ugyan a Valami baj van is egy jó kis dal, de nem ennyire karakteres, nem mellesleg baljóslatúan rímel a Tankcsapda "Baj van!!" albumára. De ez csak mellékes apróság. Még egy dalt emelnék ki, az pedig a Gondolkodj tétel. Tökéletes példája annak, hogy a legérdekesebb és legjobb dalok általában a legegyszerűbbek.
A zenészi oldal meglepően profi. Eszenyi Áron dobtémái okosak, hangulatosak és nincsenek túlbonyolítva, cserébe nem is feltétlen punkosan szimplák. Remek alapot szolgáltatnak Tóth Roland basszusjátékával karöltve. Esetleg annyiba tudok belekötni, hogy bár a basszustémák nagyon jók, ahogy már említettem, néha mintha kicsit túl lenne tolva a történet, nem vészesen, egy idő után hozzászokik az ember füle, csak időnként túlordítja a gitárt is, ami nem annyira jó, főleg, hogy maguk a témák remekek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a csapat eredeti gitárosa, Jantyik Róbert már nem a zenekar tagja, helyette a Borders Of Byzantium bőgőse, Hajnal Ádám penget, viszont ő már jóval az album felvételei után lett tag, a témákat még Robi és Roland nyomták fel. Hogy hosszú távon mennyire fogja megérni a gitáros váltás a csapatnak, ezt majd az idő eldönti, azért reménykedjünk.
Ének terén csak annyira térnék ki, hogy Németh Bálint a lehető legjobb választás ehhez a fajta zenéhez. Képességei az anyag alapján pont elegek ehhez a produkcióhoz, de ide nem is kell Bruce Dickinsonnak lenni. Kimondottan kellemes, hangulatos, időnként kifejezetten mosolygós dallamokat hoz kisujjból. Összességében elmondhatjuk, hogy a legjobb emberek állnak az album mögött, a gitáros kérdését meg majd a következő album/EP válaszolja meg.
Nem maradt más, amiről beszélhetnék, mint a verdikt. Ez az album több mint jó lett, egy kifejezetten ígéretes kezdet, mely magában hordozza egy masszív pályafutás lehetőségét. Profi produkciós munka, jó dalok, ezek alapján a siker garantált. Akkor ezek alapján adja magát, hogy ez egy tízpontos album. Nos, nem egészen, de hagy fejtsem ki, hogy miért.
Bár összképében egy nagyon ütős lemezről beszélünk, azért mégis csak ott van az emberben, hogy körülbelül egy EP hosszával vetekedik ez a nyolc darab szám. Ez önmagában nem lenne akkora nagy baj, de az egyszeri hallgatónak mégis zavaró, amikor már éppen kezdené beleélni magát, aztán csatt, vége, lehet elölről kezdeni, ha még többet akarsz belőle. Ahhoz viszont nem elég tartalmas és izgalmas, hogy végighallgatás után azonnal a replay után nyúljon az ember. Azért kell egy bizonyos idő ahhoz, hogy leülepedjen, amit az ember hallott. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy mióta először hallottam, azóta egyszer sem vettem elő. Sőt, nagyon sokszor előkaptam, többször is végigmentem rajta és a cikk végén látható pontszám ennek a folyamatnak a lecsapódása.
Sok sikert a továbbiakban, srácok és reméljük, hogy a folytatás is legalább ennyire jó lesz vagy még jobb!
8/10
