Felkaptam a fejem a francia Fractal Gates promóciós anyagának átolvasásakor, ugyanis kiderült, hogy a dallamos death metal csapat hörgőse nem más, mint Sebastien Pierre, a gall-svéd doom metal csoda, az Enshine énekese. A frontember azonban a 2007-ben alapított zenekarával teljesen mást csinál, mint a nemzetközi projektjében. Az Enshine egy teljes mértékben egyedi, lenyűgöző, varázslatos zenei világot hozott létre és 2015-ös albumuk (lemezkritika ITT) rá is került magazinunk az évi listájának igencsak előkelő negyedik helyére.
A Fractal Gates harmadik korongja május 12-én érkezett meg a Rain Without End Records gondozásában, szemet gyönyörködtető borítóval, kiegyensúlyozott, szép, arányos hangzással, mely Dan Swanö keverési és maszterelési munkáját dicséri, így igen nagy várakozásokkal ültem a lejátszó elé. Aztán kicsit vegyes érzésekkel ültem le megírni ezt a kritikát: az a furcsa helyzet állt elő, hogy semmi rosszat nem tudok elmondani a brigád produkciójáról, de az is igaz egyúttal, hogy különösebben kiugróként vagy kiemelkedőként sem tudnám jellemezni azt.
A kilencvenes évek második felében és a kétezres évek elejéig kétség nélkül a dallamos death metal volt az egyeduralkodó a korábbi években beszűkült és éppen csak magára találó európai metalszíntéren. A göteborgi iskola színjeles tanulói szakmányban adták ki a jobbnál jobb albumokat és sorra tűntek fel a klón- és kópiabandák, melyek a már kiforrott és jól bejáratott panelekből építkezve gyártották sorra a tulajdonképpen nem is rossz, de sajnos sok egyediséget nem tartalmazó korongjaikat.
Érdekes, hogy még ma, jó húsz évvel később is számtalan fiatal, most alakuló csapat játssza ezt a zenét. Ez két dologra világít rá egyértelműen: egyrészt arra, hogy a dallamos death metal egy szerethető, közkedvelt és kifejezetten befogadható zenei stílus, melyet egyformán szívesen hallgat a közönség és játszik örömmel a zenész, másrészt megmutatja, hogy a metalszíntér mennyire egyedi és konzervatív területe a könnyűzenének.
A metalban megfigyelhető, hogy a szcénában továbbélnek az akár harminc-negyven évvel azelőtti, már évtizedekkel korábban leáldozott fősodorbeli népszerűségű stílusok is, mégpedig oly módon, hogy a pályakezdő, fiatal bandák a legnagyobb természetességgel kezdik el játszani a hetvenes évek közepi Deep Purple- vagy éppen a nyolcvanas évek derekáról származó Slayer-utánérzéseiket és ezen senki sem akad fenn. Ez a fősodorbeli könnyűzenében vagy éppen a kortárs komolyzenében teljesen elképzelhetetlen.
A Fractal Gates 2007-ben alakult, már jócskán a stílus leszálló ágában. A metalcore és a legkülönfélébb kórságok már átvették korlátlan uralmukat főleg az amerikai, de egyre inkább az európai fiatal rajongók lelke felett. A francia csapat a melo-death dallamos, álmodozós, sci-fis változatát játssza, leginkább a "Whoracle" és a "Colony" korszakos In Flames stílusában. Bevallom, az egész stílusnak pontosan ezt a vonalát kedvelem a legjobban, így úgy merültem bele a nyitó Breath Of Life melódiáiba, mintha hájjal kenegetnének.
És jöttek szépen sorban a klasszikus hagyományok öntőformájában készült jobbnál jobb tételek: Chasing The Line, Infinity, a kifejezetten atmoszferikus, elszállós Dreams Apart, a slágeres Bound By Time. El is jutottunk szépen majdnem a korong feléig, amikor kezdtem azon venni észre magam, hogy unatkozom. Ennek pedig rendkívül egyszerű oka volt: a dalok olyannyira egy sémára épültek, hogy szinte minden refrénbeli transzponálás másodpercre pontosan előrejelezhető volt, minden alapriff ismerősen csengett.
Az összes szerzemény három-négyperces, középtempós tétel: a kompozíciós szerkezetük, de még a dallammeneteik is kottára egyformák. Külön-külön rendkívül élvezetesek, de bizony háromnegyed órán át ez rendkívül monotonná válik és belefásul az ember. Hiába található három rövid instrumentális átkötés a korongon, ez nem teszi szellősebbé, változatosabbá a lemez felépítését. Rettenetesen hiányzik innen két-három olyan nóta, mely megbontja ezt a melo-death darálást és oldja az egyformaságot.
Azon tűnődtem, hogy ha a Fractal Gates albuma teszem azt 1999-ben jelenik meg, akkor ma csont nélkül pontosan ugyanolyan örökbecsű klasszikusnak tartanánk, mint az In Flames akkori anyagait. A gond az, hogy azokat a patinás dalokat és lemezeket már megírták és azóta annyi minden történt csak a metalban, hogy nem lehet attól eltekinteni. Nagyon korrekt, profi és szerethető anyag a "The Light That Shines", csak éppen a rock/metal zenei fejlődéséhez, történetéhez való hozzáadott értéke a nullához konvergál.
Ettől azonban a stílus rajongóinak, akik nem tudnak betelni a szeretett színtér dallamaival és fordulataival és állandóan vágynak a szcéna újdonságaira, mindenképpen ajánlom, hogy hallgassák (és ha tehetik, vegyék is meg) a Fractal Gates új lemezét, mert a mai dallamos death metalban magas színvonalú albumról van szó.
7,5/10
